Még több fotó

Már annyi képet csináltam, hogy a legújabbak már nem fértek el a szokásos helyre így ők itt vannak: http://picasaweb.google.hu/megfotok/ mostantól ide fogok feltölteni de a régebbiek természetesen nem vesztek, megvannak a szokásos helyen (lásd bal oldalt, oda kitettem az új linket is). Jó nézegetést!

Múzeum meg konzum

A kimerítő szombati nap után vasárnapra Ági azt javasolta, hogy pihenésképpen menjünk múzeumba. A nagy pihenésben rögtön két múzeumot is megnéztünk délután.

Az első a Glyptothek volt, amelyben ókori görög és római szobrok vannak egy halom. A müncheni görög mánia akkor kezdődött, amikor az egyik bajor király vagy herceg gyereke görög király lett, aztán lett ez a múzeum is. Belül mutattak régi fotókat, milyen szépen ki volt festve és mennyire sűrűn tele volt szobrokkal. Aztán jött a háború, festésnek és szobrok egy részének annyi. Azért maradt még szobor, olyasmi hatása van a dolognak, mint Rómában a Vatikáni Múzeum ókori szobortárának, rengeteg szobor ki van rakva, aztán örülj neki. Mi legjobban Szókratész fejének örültünk, hiszen már régről ismertük őt a történelem könyvek képei közül. Aztán voltak még római császárok, párról meg is állapítottuk, hogy szerepeltek a Gladiátorban (ők ketten vannak a képen, amit innen szedtem), ezzel is tovább csillogtatva kiváló műveltségünket.
Az ókor után nagy ugrással meg egy kis sétával a modernségre váltottunk át, délutánunkat ugyanis a Pinakothek der Modernében folytattuk. Ebben nevének megfelelően huszadik századi alkotások vannak, a legmodernebbek kivételével, mert azok az idén nyílt Brandhorstban láthatók. Maga az épület is modern és nagyon kellemes, nagy és világos terek vannak benne. A legérdekesebb rész a huszadik század dizájnját mutatja be. Van itt minden, 25 éves számítógépek, egész szekrénnyi rádió, nagyon menő lemezjátszó és rádió egybe, szalagos magnó, a legkülönfélébb bútorok és még autók meg motorok is. Elképesztően vicces volt látni, hogy pár ezek közül a cuccok közül ma ismét menő lenne, a többi meg csak úgy magában volt vicces. Vannak a múzeumban persze képek is, azokból azért már elég sok az értelmezhetetlen, de végülis nagyon jó kis délutánt töltöttünk a múzeumokban.
Miután így megcsapott minket a kultúra szele, másnap gyorsan el is kellett menni fogyasztani. A Marienplatz és Karlsplatz közti utcát (Kaufingerstrasse) jártuk be nagyjából, ez a fő bevásárlónegyed. Amin nagyon meglepődtem, iszonyatosan sok ember volt ott munkaidőben. Az egy dolog, hogy most itt nyári szünet van (és közben rohadt hideg), de a munkahelyeken elvileg nem szokott az lenni, itt mégis úgy tűnt, hogy az eladókon kívül senki nem dolgozik, hanem bőszen konzumál. Durva tömeg volt mindenhol, tényleg. Azért láttunk pár jó cuccot, Ági szerzett is dolgokat, én majd későbbre hagyom a beszerzést, mert most egy időre megvolt a vásárlás adagom.
Sajnos fotók nincsenek, majd a vasárnapi képeket is elkérem Ágitól, és azokat is jól feltöltöm a szokásos helyre, ide meg pakolok majd egy linket. Addig hallgassatok zenét a hihetetlenül szellemes nevű Flo Ridától. Nekem a refrénről rögtön ez a klip ugrott be (ide már nem merem betenni, annyira fájdalmas), kár, hogy Flo Rida bának nem jutott eszébe Kozso remeklését (1:58-nál a linkelt klipben) megismételni a "You spin my head right round, right round"-ra.

Bamberg, Nürnberg

Szombaton Ágival felkerekedtünk, hogy Bajorország északi részének két városát, Bamberget és Nürnberget megnézzük. Itt már nem is bajorok, hanem frankok laknak, nem is örülnek, ha valaki összekeveri a kettőt (igazából a bajorokat senki se szereti). Nekünk szerencsére nem kellett bajorokat frankoktól megkülönböztetni, de a táj tényleg egész más már, mint itt délen.
Jó messze is van, így korán kellett indulni. Nehezítette dolgunkat az is, hogy Nürnberg és Bamberg között épp újítják a vágányokat, így pótlóbusszal kellett Nürnbergtől továbbmenni. Meg kell hagyni, nagyon pöpecül megoldották a helyettesítést, a buszok szépen bevárják a vonatot, rengeteg áll készenlétben, hogy mindenkinek jusson ülőhely, és a vonat megállói szerint külön buszokra kell felszállni, így a busznak csak a végállomásához kell lejönni az autópályáról, ezzel is gyorsítva a dolgokat. Itthon visszanézve még jobban is jártunk a busszal, gyorsabban odaért, mint a vonat tette volna.
Bambergbe megérkezve az első megállapításunk az volt, hogy ezért minek kellett ennyit utazni. Az egész városba bevezető út és a pályaudvar környéke csupa sivár, egyhangú épület, semmi extra, ezért majdnem 3 órát utazni, jaj. Aztán elindultunk beljebb, egy ideig még ez járt a fejünkben, de szerencsére elég gyorsan beértünk az óvárosba, amiért már tényleg megérte ennyit utazni. Sajnos azért a nyár átka itt is meglátszott, amit lehetett, azt épp újították, így elég sok állványos épülettel, feltúrt térrel, utcával találkoztunk, egy idő után már nevetve mutogattuk egymásnak, hogy "nézd, ezt is épp felújítják!". Azért tényleg gyönyörű hely, nem véletlenül a világörökség része. Nekem nagyon tetszett a dóm meg a környéke és persze a kilátás onnan. A másik nagy attrakció a régi városháza, ami egy szigeten van, és minden oldalról nagyon menőn néz ki (a bejegyzés elején is a vároháza látható). Sajna a Szent Mihály kolostorba nem engedett be a morcos őr bácsi, de a kertje annak is szép, főleg érdekes a körülötte levő gyümölcsös, amit úgy tűnik már régóta nem művelnek, de a fák roskadoztak a mindenféle gyümiktől, és bárki bemehet oda, közparkként funkcionál. A domb alján levő kapuja pedig jól el van dugva, csak amikor kijöttünk rajta, láttuk, hogy ez előtt a kapu előtt nemrég elsétáltunk, csak akkor még nem tudtuk mi az.
Volt még egy érdekesség: az egyik téren nagy vásár volt (ahogy egyébként mostanában mindenhol, legalábbis Nürnbergben és Münchenben is van). Itt a közelgő választások (szeptember 27.) alkalmából megjelentek a pártok kampányolni. Ami nekem fura volt, hogy szépen egymás mellé felállították a sátrakat, osztották a lufikat meg szórólapokat, de nem bántották egymást, mindenki békében megvolt a másik mellett. Ugyanezt láttam ma itt, Münchenben is. Persze lehet, hogy ez otthon is így van, csak még nem láttam, mindenesetre tetszett, hogy nincs marakodás.
De várt még ránk Nürnberg is, így visszaindultunk a pályaudvarra a buszunkhoz. Útközben találkoztunk Petivel meg Vikivel, akik akkor érkeztek Bambergbe, és ők is fanyalogtak, hogy hogy néz ez ki, de mondtuk nekik, hogy várják csak ki a végét. Nürnbergbe elég későn érkeztünk, így bemenni csak a templomokba tudtunk, de azok szépek voltak. Az egyik templom kívülről az óvárosban szokásos, aranyos kis gótikus épületnek nézett ki, de belülről teljesen modern volt, ráadásul nagyon szépen összehangolták a régit és az újat. Határozottan tetszett. Szegény Nürnbergnek azért messze nincs olyan óvárosa, mint Bambergnek, Nürnberget majdnem teljesen szétlőtték a háborúban, míg Bamberg megúszta a ködnek köszönhetően (Jan blogjáról loptam az információt). Megrázó volt látni a képeket a templomokban, hogy hogy nézett ki a város a bombázás után. Sok épületet nem is tudtak helyreállítani, így elég sok a modern ház az óvárosban is. Azért szerencsére Albrecht Dürer szülőháza például megmaradt, de egy másik ház, amiben szintén lakott, már nem.
Egy dologra nagyon kíváncsi voltam Nürnbergből: Jan is írta, hogy a Dokumentationszentrumot érdemes megnézni. Ezt a Hitler által épített hatalmas kongresszusi központban rendezték be, de sajnos nem tudtunk már bemenni. Azért kívülről is elképesztő méretű, meg mellette a Zeppelinfeld is. Hátborzongató volt belegondolni, hogy 70-80 évvel ezelőtt 200 ezer ember előtt beszélt itt Hitler. Sajnos a képek nem lettek jók, mert a telefon a sötétben nem igazán ügyes, és mindkettőnk fényképezőgépe totál lemerült eddigre (jobb képek Jannál). Érdekes, hogy ahol Hitler beszédeket meg felvonulásokat tartott, most épp vurstli, vidámpark, sör volt minden mennyiségben, mert épp most és épp itt tartották a nürnbergi Volksfestet. Végülis, ez tényleg jó nagy placc.
Apróság: Nürnbergben is metróztunk, ha már érvényes rá a vonatjegy, csináltam képet is. Ezen a másik képen pedig érdemes megfigyelni a háttérben (kék alapon fehér U betű), hogy a metrómegállót a középkori torony aljába építették konkrétan. Ja, és van villamos is a városban, méghozzá itt is van 4-6-os, ami itt is sokáig ugyanarra megy. Poén.
Hullafáradtan ültünk fel az utolsó előtti vonatra hazafelé, 11kor már Münchenben is voltunk. Nagy élmény volt, következő tervünk a környékre Würzburg és Aschaffenburg, reméljük oda is eljutunk és legalább ennyire szép lesz.
Sajnos a lemerült gépem miatt nincs több kép, de majd Ágitól elkérem az övéit és jól belinkelem ide.

Meggyógyult a biciklim

Miért, mi baja volt? Hát, az úgy volt, hogy tegnap egyetemről haza megálltam a bicikliboltnál kereket pumpálni. Sikeresen felfújtam a bringa kerekét, majd két sarok múlva az első fék szétesett. Mivel hátsó fékem már eddig se volt, gyalogolhattam vissza a bolthoz, ahol azt mondták, csak ma tudják megcsinálni. Így haza is gyalogolhattam a biciklivel, ma meg metróval kellett egyetemre mennem. De délután visszavittem a bringát, és estére meg is csinálták. A vicc az, hogy majdnem dupla annyiba került a javítás, mint amennyiért a biciklit vettem, de hát szükség van rá. Egyébként a hely, ahol meggyógyították, stílszerűen Doctor Bike névre hallgat.
Azért volt még itthoni kúra is, a hátsó sárhányóból kiesett egy csavar, egy másik meg meglazult. Természetesen olyan helyre kellett visszatenni a csavart, amihez alig lehet hozzáférni, szenvedtem is rendesen, de végül csak sikerült. Így én is egy picit bringa doki lettem.
A kipróbálás az csak holnap lesz, de bízom benne, hogy erre az egy hónapra már nem lesz több baja. Ezt a zenét meg tegnap találtam, nem sűrűn hallgatok koreai zenét, gondolom ti még kevesebbet, de ez egész használhatóra sikerült.

Ismét Münchenben

Megint itten vagyok. És nagyon király itt az idő, sőt állítólag így is fog maradni egy ideig. És kaptam német adószámot vagy mit, küldték levélben, és azt írják, hogy ez lebenslang érvényes, na ez a menő. Mondjuk azt nem tudom, belevették-e, hogy én visszaköltözöm Magyarországra. De az is lehet, hogy ez nem számít.
Holnap elvileg már mennék egyetemre, de szegény Nick beteg, úgyhogy lehet, csak telefonos egyeztetés lesz. Akkor meg egész nap soppingolni fogok, feltöltöm a kajaraktárat, meg kéne tanulni is valamennyit. És van 6 üveg Paulanerem, azt is el kéne fogyasztani, de nem egyedül. Koliban már hiányoltak, szomszéd német srác mondta, hogy tök üres a koli, azt mondjuk nem tudom, mennyivel jobb, hogy én most itt vagyok, de kap majd egy sört, attól biztos jobb lesz itt az élet.
Zenének pedig most semmi 90-es évek, hanem kőkeményen idei termés, a szombaton Pomival látott G-Force - Rágcsávók című műremek egyik betétdala. Egész jó zenék vannak abban a filmben, meg a Másnaposokból is játszik benne egy színész, méghozzá az Alant alakító, itt azért eléggé más szerepet kell játszania.

Annának

Amint látod, él még az ünnepi ajánlat, így ezzel a számmal még egyszer boldog névnapot kívánok! És köszönöm én is a névnapi köszöntést.

Nyar

Vegre nyar van (ekezet meg nincs mert az egyetemrol irok). Ez mondjuk most anniyban merul ki, hogy megvolt az utolso vizsgam, amit nem akarok elkiabalni, de szerintem nem lett rossz. A bacsi, aki javitja, megigerte, hogy majd ir egy e-mailt, hogy atmentem-e, de allitolag tobbet nem irhat, mert azt nem szabad. Aztan ennyiben vege is a nyarnak, mert a szokasos mocskos ido telepedett a helyre. Talalkoztam Nickkel a buszon, o azt mondta, mar meg se lepodik, hogy augusztusban marciusi vagy oktober-novemberi ido van itt. Engem viszont ez most mar csak par oraig erint mert este mar otthon rontom a levegot, holnap hajnalban meg irany a cserotabor, juhej.
Egyebkent ket magyar csaj mar haza is ment vegleg, csutortokon volt nagy bucsugrillezes. A kolibol is kikoltozott a svajci srac, o is vegleg hazament, szoval szep lassan fogyunk.
Most egy ideig nem fogok irni, de azt hiszem ugyis a legtobbetekkel valamilyen taborban talalkozom majd, talan nem lesz akkora nagy veszteseg.
Bucsunak valami kiraly zenet akartam betenni, mostanaban Pomival elegge rakattantunk a 90-es evek gonygszemeire, aminek a hatasai mar itt a blogon is fellelhetok. Ennek fenyeben ezt teszem be, szerintem mindenki ismeri, de fejbol senki nem tudna megmondani (en se), ki is az eloado. Jo szorakozast!

Here Comes The Hotstepper @ Yahoo! Video

És ismét...

...névnap. Méghozzá Anna. Szóval Isten éltesse az Anna nevű olvasókat! Aki úgy érzi, hogy érintve van (pl. mert így hívják), ne habozzon számot kérni a kommentek között! Én most nem teszek be zenét, majd úgyis lesz kérés, inkább elmegyek aludni. Jó éjt!

Kulturizálás

Hát az volt a héten bőven. Meg volt egy vizsga és egy kiselőadás is, az utóbbi Petivel közösen. A kiselőadás király lett, a vizsgát majd meglátjuk, de nem is ez a lényeg.
Úgy kezdődött a heti kultúra adag, hogy biológusokkal mentünk grillezni hétfőn. Egy magyar kutató, aki az egyetemen dolgozik, hívott meg. Vicces, mert már a fél egyetem össze akart minket ismertetni, hiszen milyen király már, hogy mindketten magyarok vagyunk, muszáj találkoznunk. Végül ez sikerült is, és nagyon jó fej a csaj. Most fog születni a második gyereke, így a PhD hallgatói meg a szakdolgozói szerveztek neki egy búcsú grillezést, amire engem is meghívott. Talán már írtam, hogy itt a grillezés igazi népszokás, ha épp nem esik az eső, mindenki előkapja a grillcuccot meg a rekesz sört és már megy is a party. Mi az egyik legnépszerűbb helyre, az Isar partjára mentünk, ami ilyenkor tömve van grillezőkkel. A pontos németekről annyit, hogy iszonyat égett a pofám, hogy majdnem fél órát késtem a találkozóról, de mire odaértem, csak a három magyar (a kutató csaj, a férje meg a kisfia) voltak ott, a többiek még jó tíz perc késéssel galoppoztak be. Viszont nagyon király volt az egész, degeszre ettük magunkat és szürcsöltük hozzá az Isarban hűtött sört, igazi bíccs és hálidéj hangulat.
Aztán hogy tényleg kicsit kulturálódjak is, Ági elhívott egy kiállítás megnyitójára, amit ő meg a csoporttársai szerveztek valami esztétika szakos tárgy keretein belül. A helyszín az egy üres ház volt a város közepén, ennek a földszintjén rendezték be két szakadt szobában a kiállítást. Ahol elég érdekes művek sorakoztak. Volt ott értelmezhetetlen szobor, két videó installáció, amiknek szintén semmi értelme nem volt, viszont mindenki élénken diskurált róluk. Meg voltak festmények is, az egyik talán egy levágott tehénfejet, a másik esetleg egy női nemi szervet ábrázolt, meg volt egy, amit még ennyire se lehetett felismerni. Állítólag ez a modern művészet. Nekem akkor már sokkal jobban bejött ehelyett az értelmezhetetlen izé helyett a Brandhorst múzeum, ott voltak tényleg király cuccok. Megjelent az egyik művész úr is, aki nagy szorgalommal fogyasztotta a pezsgőt, majd áttért a sörre, és mindenkivel nagyon kedves volt. Igazából az udvar lett a közösségi színtér, mert ide volt kirakva a kaja meg az alkohol, de az eső jó szokásához híven szakadt, az alkohol meg gyorsan elfogyott, így lassan mindenki átszivárgott az utcafronton lévő szórakozóhelyre vagy bárba vagy mibe. Mi pedig hazamentünk, kicsit értetlenül állva az egész jelenség, értsd a szakadt hely, az elvont arcok és a használhatatlan műalkotások előtt. Legalább most már ilyet is láttam.
Egyébként a helyről meg a benne előfordult emberekről ez a cikk jutot eszembe, jó olvasgatást. A bejegyzés címét pedig az alábbi számból vettem.

Eichstätt

Na, ez az Eichstätt aztán már tényleg kisváros. Valami 14 ezren laknak benne, az már igazán miniméretű.
Ja, hogy hogy kerültem ide? Peti barátnője, Viki, aki Eichstättben nyomja az Erasmust, még a partnachklammi kiránduláson mondta, hogy csinálnak egy magyar estet az ottani magyar arcokkal, és menjünk mi is. Így múlt pénteken felkerekedtünk hárman müncheni arcok, Ági, Peti meg én, és elvonatoztunk Eichstättbe. Pont aznap jött meg Pomi is az édesanyjával, kicsit megmutogattam nekik Münchent, aztán mondtam, jöhetnek ők is, de végül maradtak.
Gyönyörű helyen van ez a város, körülötte mindenhol erdő meg hegyek. Viszont tényleg pici, a vasútállomástól kb. 5 perc séta a város közepe, majd még ugyanennyi a másik vége, és kb. ennyi is volt a város. Viszont tökjó, középkori meg barokk az egész, olyan pici, hogy szétlőni se volt értelme a háborúban, így minden megmaradt. Az egyetem, ami egyébként katolikus és Ingolstadttal közös (Ingolstadtban gyártják egyébként az Audit), konkrétan egy kastélyban van, és egy kedves kis park közepén álldogál. A képen pedig annak a püspöknek a szobra látható, aki a várost alapította.
A városnézés és Peti telefonjának visszaszerzése után jött a lényeg, a magyar buli. Volt ott mindenféle népség, nyilván egy halom magyar, de voltak németek, grúzok, szlovák, lengyel, olasz, amerikai meg mittudomén, még milyen gyerekek. Vikiék csináltak gulyáslevest, lecsót meg máglyarakást, ez volt a magyar menü, plusz Viki édesapjának bora és pálinkája. A pálinkát rögtön megszállták a grúz kispapok (ketten), és betolták az egész üveget. Mi közben lelkesen falatoztunk a gulyásból, meg a máglyarakásból, mindkettő nagyon király volt, a lecsóról nem tudok nyilatkozni, mert az már nem jutott nekem. Amikor a hangulat már megfelelő volt a pálinkától, bortól meg a lengyel csaj vodkájától, beosztottak minket csapatokba, és fergeteges Magyarország-ismereti vetélkedő kezdődött, amiben mi persze csak nézők lehettünk. Sajnos a végéről el kellett jönnünk, mert el kellett érni az utolsó vonatot haza. Ezt szakadó esőben és rohadt hidegben tettük meg, a német idő ismét megmutatta igazi arcát. A kedvünket viszont aznap estére már nem ronthatta el semmi, köszönjük szépen a szervezést és a meghívást!

Péntek

Gondolom már mindenki várja elfelejtette Landshutot, ezért nem is most, hanem majd valamikor később írok róla.
Péntek az jeles nap, mert ilyenkor szoktam kimenni a Biozentrumba kísérletezni. A képen látható állatkák a szenvedő alanyok (innen szedtem a képet). Egy nagyon jó fej amerikai kutató bá, Nick pátyulgat, de ma először tök egyedül hagyott, mármint be se jött az egyetemre. Persze kiderült, hogy ez tök szabálytalan, mert nem vagyok kutató vagy PhD hallgató (azaz nincs diplomám), de szerencsére nem lett belőle galiba. Ha egy kísérlet jól megy, eltart késő estig, így volt ez ma is. Persze nem gond, valami kaját lehet szerezni bent az egyetemen is, amivel kibírom hazáig, a bringámon van lámpa, így haza is tudok érni biztonságban.
Ma annyi volt a bökkenő, hogy elkezdett valamikor délután szakadni az eső, ami önmagában errefelé elég gyakori, de nem akart elállni sehogyse. Csak pont akkor, amikor indultam haza. Ennek az lett a következménye, hogy nagy vígan elindultam biciklivel haza, majd 5 perccel később elkezdett szakadni, közben persze fújt a szél, és jó hideg volt. Én meg reggel gyönyörű napsütésben indultam, így rövidgatya és mezítláb szandál volt rajtam, ami eső és szél ellen nem igazán véd. Csak hogy még boldogabb legyek hazafelé, a kiváló bringám első fékje sem fogott rendesen, hiszen mint tudjuk, a féktáv vizes gumiabronccsal megnövekedhet. Ez nálam konkrétan a végtelent jelentette, ezért a borzasztó idő ellenére iszonyatos csigatempóban tekertem hazafelé a bajor éjszakában.
Ez egy kiváló megfigyelésre adott alkalmat. Szerintem már mindenkinek mondtam, hogy München egy falu, csak épp másfél millióan laknak benne. Ezt több mindennel alá tudom támasztani, vannak ilyen közhelyes izék, hogy mindenki biciklizik, meg sok a zöld, meg senki nem stresszel, meg nyuszik rohangálnak az olimpiai parkban. De van nekem egy régi megfigyelésem, miszerint vidéken (nem csak faluban, sőt, inkább vidéki városokban) a közlekedési lámpák iszonyat idiótán vannak beállítva. Leginkább úgy, hogy a zöldhullám legcsekélyebb esélye se legyen meg. Ez pont így van Münchenben is, állandóan meg kell állni bringával is az agyatlanul beállított lámpák miatt. És itt jön a fordulat. Most, hogy legfeljebb 10-zel mentem, minden lámpa készségesen zöldre váltott nekem, talán csak egyszer kellett megállni az 50 perces úton. Lehet, hogy itt a nyugdíjasokra optimalizálták a lámpákat? Nem tudom, én ettől még nem fogok 10-zel döcögni továbbra sem, mert egyszerűen kényelmetlen.
Végül nagy nehezen hazaértem, fél órát áztam a zuhanyban, épp most fejezem be a kiváló plusos mirelit pizzát, és mindjárt betolok egy túrórudit. Azért jó dolgom van, na.
Zenének pedig mi mást is tehetnék be, remélem, "mindenki nyomja a refrént":)

Partnachklamm

Ahogy már írtam, szombaton mentünk kirándulni, és már nagyon vártam. Most egy másik egyetemi banda, a Tutoria szervezte az utat, így jóval korábban volt a találkozó, meg komolyan kellett regisztrálni, szóval rendesen készültek rá. Szintén írtam már, hogy Garmisch-Partenkirchenben voltunk tulajdonképpen, ez a Partnach egy folyó, ami átfolyik a városon, és ennek a szurdokvölgyébe mentünk.
Előtte megnézegettük a várost, kicsit hosszabban is a kelleténél, mert nem ment elsőre vezetőinknek a térképolvasás, így láttunk mindenféle csicsás alpesi házakat, meg a nagy sísáncot is többször, többféle szögből. Végül elindultunk befelé az erdőbe, meg a folyó is meglett, ami már itt is csinált kisebb vízeséseket, ezeket rögtön elkezdtük fotózni, mire az egyik vezető csaj ránk szólt, hogy nem kell minden kis vackot lekapni, fogunk még olyan vízeséseket látni, hogy csak na. Akkor még nem tudtuk, miről beszél.
Aztán végre elérkeztünk a völgy bejáratához, közben láttunk Bierstube teraszán disznót flangálni (biztos ő is szereti a sört), meg eső után gőzölgő háztetőt is. A völgybe belépve aztán megértettük, mit mondott a csaj. Leírhatatlan. Egy nagyon szűk, nagyon mély völgy, amiben elképesztő sebességgel robog a kristálytiszta folyó, iszonyatos robajt produkálva. Hihetetlen az élmény, nem találok szavakat rá, így nem is írkálok róla többet, inkább nézzétek a képeket, meg ezt a videót.

Csodálatos volt az egész, külön emelte az élmény, hogy a víz folyamatosan csöpögött a nyakunkba a sziklákról, így tényleg minden érzékszervünk részt vett benne. Mondjuk jött szembe valami amerikai csoport, szegények eléggé unták, az igaz is, hogy ez nem egy Grand Canyon, de azért elég ütős. Persze lehet, hogy csak nem szeretnek nyáron, éppen melegben vizesek lenni. Egyetlen baja volt: túl rövid. Még egy ideig mentem volna benne, de vége lett, így felmásztunk a felette levő hegyre, ahol láttunk kecskéket meg kacsákat libákat meg nyilván Bierstubét. Sajnos a szép napsütésből eső lett, de pont ekkor indultuk lefelé a lanovkával, így nem áztunk el nagyon. A jó öreg szerkentyűn egyszerre 4-en utazhatnak egy irányba, így jó ideig eltartott, amíg leértünk, de legalább elállt az eső. Sajnos azonban így is haza kellett jönni. Vissza kell még oda menni, annyi sok szép hely van még a környéken, sőt esetleg télen is érdemes lenne egy jót síelni Garmischban.
A nagyszerű napot megkoronázandó, este elmentünk komolyzenei izére, ingyé. Hétvégén ugyanis csináltak egy Klassik am Odeonsplatz nevezetű rendezvényt, amikor az Odeonsplatzon, az egyik legszebb belvárosi téren, a firenzei loggia másolatába beültetnek egy szimfonikus zenekart, és a téren lehet őket nézni meg hallgatni. Legalább 25 euróért, de inkább drágábban. Mert az egész teret bekerítik, sőt paravánokat is kitesznek, nehogy a csúnya ingyenélők lássanak valamit, így csak ilyen homályos képet tudtam csinálni. Azt viszont nem tudják megakadályozni, hogy a szomszédos parkban, a Hofgartenben egy jó sör mellett hallgassuk a zenét, aznap Rahmanyinovot meg Prokofjevet, még rengeteg sok emberrel együtt. Nagyon tetszik, hogy ilyen rendezvények vannak, és ilyen sok embert érdekel, és kimennek, ráadásul sokan együtt, közösségi programként.
Nagyon szép nap volt tehát szombaton, de ez még nem volt elég, vasárnapra is hagytunk a mókából. Majd írok arról is.
Hallgassatok ti is Rahmanyinovot, itt, ezen a videón. A folytatása pedig itt van.

Tollwood

Van itt a szomszédunkban egy bazinagy park, méghozzá nem is akármilyen, hanem az olimpiai park. Persze most nincs benne olimpia, viszont a stadionban vannak koncertek, ezek hallatszanak a kollégiumból is, meg ilyenkor nyáron csinálnak nagy nyári fesztivált Tollwood néven. Én már az építését is láttam, mert pont oda verik fel a nagysátrat, ahol haza szoktam biciklizni, ha a parkon jövök keresztül. Láttam is róla mindenféle plakátokat, hogy ebben a sátorban lesznek koncertek iszonyat híres német popsztárokkal. Így aztán nem is gondoltam rá, hogy menjek, hiszen nem akartam pénzt ki adni német popért.

Aztán a zárás előtti pénteken Ági szólt, hogy nézzük már meg mi van ott. Így kimentünk péntek este "tollwodolni". Olyasmi az egész, mint a Frühlingsfest, csak kultúráltabb. Nincsenek színes-pörgős-hányós játékok, amiken részeg gyerekek üldögélnek, van viszont rengeteg kézműves meg nem kézműves eladósátor, egy idióta zongora, meg nyilván sok vendéglátó sátor, amelyek különböző népek cuccait árulják. Így lehetett kókuszdióból levet szürcsölni, meg arab meg török sörsátorban ücsörögni, ahol persze nem (csak) sört árultak, és volt két magyar vendéglátó sátor is. Az egyik gulyáslevessel meg palacsinátval nyomult, a másik pedig lángossal. Mondjuk ezt a másodikat először olasznak néztem a tetején lévő színkombináció miatt, és csak utána mutatta Ági a lángos feliratot. Szegény lángosok elég világosak voltak, nem hasonlítottak az otthonira, viszont mindenfélét tettek rá, nem csak a sajt-tejföl-fokhagyma különböző kombinációit. A németek kajálták rendesen, de mi nem mertük kipróbálni, otthon úgyis jobb.
Tollwood után átmentünk a Studentenstadtba, ahol állítólag jó kis koktélakció van péntekenként, akik ott laknak, szoktak is oda menni, és hívtak minket is. A baj csak az volt, hogy a hely egy pincében van, ahol nincs térerő, így nem tudtuk megkérdezni őket, merre vannak pontosan. Egy kis bolyongás után feljutottunk az egyik épület 19., legfelső emeletére, ahol szintén valami kocsma van, de ott alig volt valaki, így csak egy fotót csináltam az éjjeli városról, aztán elindultunk haza, mert másnap korán keltünk. Hogy miért, azt lásd eggyel feljebb.

Hétvége

Kemény hétvége volt, rengeteg élménnyel és majdnem ugyanannyi fotóval (japán turista életérzés a köbön). Most késő van megírni, valamikor a hét elején kifejtem az egészet, addig nézegessétek a pénteki termést itt, a szombatit itt és ennek a végén is, a vasárnapit pedig itt. Jó éjt!

Jeeee

Jeeee mert végre nagy nehezen tegnap megvolt az egyik tárgyból a prezentációm, amire elvileg egész múlt héten meg még előtte is (jó, múlt hét előtt otthon voltam, a fene akart ezzel bíbelődni) készültem. Elvileg. Mert persze minden mással foglalkoztam, vasárnap például azzal nyugtattam magam, hogy majd foglalkozok ezzel is, csak megnézem a wimbledoni döntőt. Hát nem most játszottak több mint 4 órát??? De legalább nyert Federer. (Itt az egész utolsó gém.) A vége persze éjjeli tanulás lett, viszont tényleg királyul sikerült a kiselőadás, a kérdésekre is bírtam válaszolni (csak én kaptam értelmes, a témához kapcsolódó kérdéseket, ez vajon azért volt, mert mindent kihagytam, aminek benne kellett volna lennie, vagy azért, mert a többieket nem akarták zavarba hozni?), meg aztán a végén mindegyikünkkel nagyon elégedett volt a prof. Folytatás jövő héten többek között Peti előadásával.
A tanulás persze nem áll meg, még két vizsga meg egy kiselőadás lesz, miközben ti otthon Balatonban, Velencei-tóban, ilyesmi jó helyeken nyaraltok. Ja igen, épp most jött meg napi betevő viharunk. Hátha lesz utána megint szivárvány.
Azért nehogy azt higgyétek, hogy olyan nagyon rossz itt nekem, hiszen nyert Federer például szombaton is megyünk az Alpokba, Garmisch-Partenkirchenbe kirándulni. Remélem nagyon király lesz, napi betevő vihar legfeljebb vonaton ér minket, és iszonyat jót írok róla ide.
Addig is hallgassátok eztet. Éjjeli tanulás közben találtam, elképesztő gyöngyszeme a '90-es évek eleji magyar popzene legmélyebb, legsötétebb bugyrainak. Tiszta általános iskolai osztálykirándulás fíling. És még a témája is aktuális.

Visszagyüttem meg rögtön késtem is

Amint láthatjátok a címben (meg persze aki otthon van, az láthatja, hogy én meg nem vagyok ott), visszajöttem, és rögtön rohadt sokat kell tanulni. Tényleg.
Az esküvő nagyon király volt, iszonyat meghatódtam, és persze nagyon jó volt látni mindenkit. Igazából nem is nagyon akartam visszajönni (lehet, besegített az, hogy az esküvői buli után reggel 7-kor indult a vonat:P), de most nagyon király itt még a sok tanulás ellenére is, szóval annyira mégse bántam meg.
Ja igen, hogy miért késtem. Hát csak azért, mert tegnap volt Dénes barátom szülinapja, viszont nem emlékeztem meg róla időben, így most Dénes, te kérhetsz számot itt a blogon, és természetesen utólag is boldog szülinapot, Isten éltessen!
Azért most is van zene, mégpedig egy szép klasszikus darab, ami elhangzott az esküvőn is.

Marci nyereménye

Nagyon régen, de Marci nyert egy számot, íme, bocsánat a késésért, és természetesen gratulálok:

A hétvégén itt volt a család, nagyon király helyeken voltunk, volt igazi müncheni grillezés is, meg szerzetesek főzte sör, a világ legjobb sült disznólábával, szóval csupa jó. Következő hétvégén pedig megyek haza, reszkessetek!:)

Fronleichnam

Azaz magyarul Úrnapja. Mert az itt, illetve eredetileg is, ma, a pünkösd utáni második csütörtökön van. Ahogy otthon is, itt is van körmenet, méghozzá Münchenben közös városi, nagy körmenet, ami az egész belvároson végigmegy, és sokan népviseletben vesznek részt rajta (itt úgy látszik büszkék rá...).
Erre akartam ma korán reggel felkelni (8-kor kezdődik a szabadtéri mise a főtéren). Amikor nagy nehezen kimásztam az ágyból, siralmas látvány fogadott: szakad az eső, közben orkánszerű szél fúj, szóval embertelen idő volt. A meghirdetésben benne volt, hogy rossz idő esetén elmarad, "csak" mise lesz a dómban, erre viszont nem volt kedvem elbringázni (se villamosozni). Pedig készültem rá, tökjó lett volna egy gyönyörű közös mise egész Münchennel, mármint sok-sok egyházközséggel egész Münchenből. A magyarok külön készültek rá (akinek nem volt magyar népviselete, kérhetett kölcsön a magyar missziótól!), néptánc bemutató is lett volna utána, én pedig rengeteg tökjó fotót csináltam volna, aminek ti biztos nagyon örültetek volna, de a csúnya idő az egészet elrontotta.
Érdekes egyébként, hogy itt a katolikus tartományokban (így Bajorországban is) munkaszüneti nap, a többiben pedig a katolikus dolgozóknak illetve diákoknak ki kell adni szabadnapnak. Persze ez Magyarországon is így van, csak otthon ugye eleve vasárnap van (a német Wikipédia oldal szerint pont azért, hogy munkaszüneti nap legyen). Ugyanígy munkaszüneti nap Krisztus mennybemenetele (azaz áldozócsütörtök), ami otthon szintén vasárnap, talán ismét azért, hogy ne kelljen dolgozni.
Erről jut eszembe, olvastam Tóta W. bácsi egy cikkét, hogy minek a pünkösdhétfő munkaszünetnek, amikor azt se tudja senki, hogy mit ünneplünk akkor. Mondjuk pünkösdhétfő teológiáját én se ismerem (talán az lehet az oka, ami húsvéthétfőnek is, hogy nagy ünnep, ünnepeljünk sokáig, de javítsatok ki, ha nem így van), de itt amint írtam, még jó pár keresztény ünnep munkaszünet, pedig a sok törököt meg mindenféle népet elnézve az utcán (és Münchenben még nincsenek is olyan rengetegen!), nem hinném, hogy itt többen tudnák, mi van ma. De nem is háborognak.
Azért este elmentem a közeli karmelita templomba misére, ahol ismét megállapítottam, hogy németül nem lehet rendesen énekelni, iszonyat hülyén hangzanak az énekek, és nem azért, mert én is próbálkozom. Ha tud valaki tényleg jól hangzó, németül énekelt éneket, küldje el nekem, hogy ellensúlyozhassam fenti egyoldalú ítéletemet.
Meg felfedeztem, hogy itt is megy, amit Jan írt a bambergi betlehemről, hogy karácsony után sem lebontják, hanem folyamatosan jelenítik meg Jézus életének eseményeit, sőt, itt most (illetve két hete) a Szentlélek eljövetelét rakták ki. Most olvasom, ott is a karmeliták csinálták ezt, nem tudom véletlen-e, majd igyekszem csekkolni máshol is.
Sajnos most saját kép nincs, Marci pedig nem kért még számot, szóval az sincs. Jó éjt!

Do you Yahoo?

Ki emlékszik még erre a reklámszövegre? Én persze emlékszem, mert rengeteg tévét néztem már akkor is, amikor például ez a reklám is ment.
Tegnap egyetemre menet letámadott két tetőtől talpig lilába öltözött csaj és a kezembe nyomták ezt:

Illetve amikor a kezembe nyomták, akkor még tartalma is volt. Mert ez nem más, mint egy Yahoo csoki, pontosabban müzliszelet (aka cerbona, szerintem most már lehet így, kicsivel) papírja! Azért eléggé meglepődtem, tudtommal a Yahoo nem ebben a bizniszben utazik. Arra csak hazaérve jöttem rá, hogy igazából mit is reklámoznak (valami Yahoo Angels akciót, ahol beajánlhatod az ismerősödet, hogy ő a legnagyobb angyal a világon, vagy valami ilyesmi), mert biciklivel voltam, így már nem is volt annyira király, hiszen csak promócerbona. Természetesen Petivel benyomtuk óra után, (természetesen) a cerbona jobb. A kedves lila lánykák (állítólag ők a Yahoo angyalok) pedig, amikor indultam a biciklivel, mondták, hogy ettől gyorsabban fogok tekerni. Még nem érzem a hatását, vagy lehet, hogy már el is múlt...?
A szentimentális után most a bulvár ötperc rovatot olvastátok. Ja igen, ma is volt/van hatalmas party a konyhában (természetesen olaszokkal), csak én ellógtam, mert holnap (inkább már ma) korán kelek. Majd itt, a blogon elmesélem, hogy miért.
A zenét pedig nem mondom meg miért tettem be, találjátok ki (az nem ér, hogy mert szeretem, pedig tényleg szeretem).

Szép

Ülök a szobában, egész nap mocsok idő, épp vége az esőnek, matek házit csinálok, brrrr, használhatatlan az egész nap. Erre mit látok az ablakon véletlenül kinézve? Hát ezt:




Gyönyörű, máris jobb kedvem lett sokkal. Lám-lám, nem is kell a reptérig menni szivárványért, házhoz jön. Az első képen talán még a párja is látszik, a szivárvány ugyanis mindig párban jár:)
Szentimentális 5 percem című rovatomat olvashattátok, egészségetekre! Zeneként ennek megfelelően egyik kedvenc filmem betétdala szóljon, a szám címe mindent elmond.

Repülőtér

Ahogy megígértem, itt az iromány a repülőtérről.
Ittlétem alatt párszor már volt szerencsém viszonylag közel elvonatozni a reptérhez, így néhány gépet már megcsodálhattam leszállás közben. Aztán, ahogyan írtam is már, Freisingból pazar kilátás nyílt a reptérre, és főleg a leszálló gépekre. Lebilincselve üldögéltem a sörfőzde mellett és bámultam a hatalmas gépeket, közben persze lelkesen magyaráztam Áginak repülős dolgokról. Volt ott mindenféle gép, kicsi BAe 146-osok, nagyobb Boeing 737-esek és Airbus A320-asok, és igazi óriások, Airbus A330 és A340-esek is, igazi csemege. Annyira belelkesedtem, Ági rábeszélt (ezt is írtam már), hogy menjünk is el a reptérhez.
Alig vártam már, nagy nehezen végül odavitt az S-Bahn, ami rögtön a terminálok alatt tesz le. Maga a repülőtér 1992-ben nyílt, előtte Riemben volt a reptér, most ott van a nagy bolhapiac, ahol a biciklimet vettem. Két terminálja van, az egyikből a Lufthansa járatok, a másikból az összes többi indul. Főleg a 2-es, újabb terminált láttuk, nagy, tágas, világos és modern. A terminál mellett van egy Hotel Kempinski, ami legalább akkora, mint maga a terminál.
Persze nem az épületek, hanem a repülők miatt jöttünk, így felvágtattunk (nyilván én diktáltam a tempót:) a teraszra. Kiérve az ember lábánál parkolnak a gépek (főleg A320-as Airbusok), és mindkét kifutópályát kiválóan lehet látni, csak sajnos az én kicsi fényképgépemnek nagyon messze voltak. Azért próbálkoztam fotózni, jó sok homályos lett, de a maradékot innentől láthatjátok (Ági is besegített, az ő képei innentől). Mint egy kisgyerek, úgy futkostam a terasz két vége között, nem tudtam eldönteni, épp melyik fel- vagy leszálló gépet válasszam, a bőség zavarával küzdöttem, nagyon tetszett.
Még S-Bahnozás közben, a repülőtér előtt volt egy Besucherpark nevű megálló, nagy lelkesedésemben azt mondtam, menjünk végig a reptérig, mert az a tuti, de visszafelé leszálltunk itt is, próba cseresznye (szerencse) alapon.
Na hát itt van aztán az igazi királyság. Építettek a németek egy nagy dombot az északi kifutópálya mellé, ahonnan még közelebbről láthatók az itt felszálló gépek. Ez aztán a csemege! Sajnos esteledett, meg a vihar is közeledett, így még nehezebb volt fotózni, de nagy élmény volt. A domb egészen közel van az 1-es terminál széléhez is, ahol épp két Airbus A340-es óriásgép parkolt, ilyeneket otthon nem nagyon lehet látni. Emellett három öreg repülőt meg egy helikoptert is kiállítottak, meg még játszótér is van a Besucherparkban.
Közben persze megjött a vihar, a kávézó nagyon dizájnosra megtervezett előteteje alig nyújtott védelmet az eső és szél kombinációja elől, viszont megérte maradni, mert a vihar lecsendesedése után a lemenő nap gyönyörűen világította meg a felhőket, a repülők csillogtak a napfényben, és még szivárvány is volt! Méghozzá teljes, azt hiszem, most láttam ilyet először. Természetesen a játszóteret is kipróbáltuk, majd hazaindultunk... volna.
Én annyira belelkesedtem, hogy még közelebb akartam jutni a kifutópályához, így elkezdtünk bolyongani a hatalmas parkolóban, és találtam is az egyik épület mellett annyi helyet, hogy egészen a kifutópálya kerítéséig eljussak. Persze para volt, mert ez pont a rendőrség épülete mellett sikerült, de a repülőkért mindent. Fotózni szinte már lehetetlen volt, de egyértelműen ez volt a nap megkoronázása, videót is csináltam, szerintem egész jó lett.

Iszonyatosan fáradtan, de nagyon elégedetten indultunk haza, fantasztikus nap volt. Lehet, hogy még egyszer kimegyek, még több időre, nappali fényben, és esetleg kölcsönkérek egy jobb fényképezőgépet.
Itthon, hullafáradtan sikerült összefutni ezzel a valamivel, szó szerint szerint könnyem folyt a nevetéstől vagy a sírástól, magam sem tudom már melyiktől. Még szerencse, hogy ez nem komoly, sajnos nem tudok svédül, de ezt találtam róluk.

Oberschleißheim, Freising

Jó hosszú itt a pünkösd, még kedden se kellett iskolába menni, ezért pár lány kitalálta, hogy menjünk bringázni Freisingba. Ez Münchentől északra, kb 30 km-re van, egy kisváros, ahol a világ legrégebbi sörfőzdéje is van. Az én bringámat nem kell már nektek bemutatni, írtam róla itt és itt is, egy ilyen bringával pedig nem mertem vállalni a hosszabb túrát, féltem, hogy szétesik, így maradt volna az itthon búslakodás, de Ági (ő pedig baromira München túlfelén lakik, így 100 km lett volna neki a túra) kitalálta, hogy menjünk oda S-Bahnnal (itteni HÉV), és majd ott találkozunk a lányokkal.
Így hát reggel felültünk az S-Bahnra, de mivel így jóval gyorsabban ki lehet jutni, útközben leszálltunk Oberschleißheimban, megnézni a kastélyt meg a parkját. A többiek voltak már ott, itt olvashatók kalandjaik, de mi is meg szerettük volna nézni. Úgy látszik, nagyon korán értünk oda (reggel fél 10-10 körül), senki nem volt a kastély környékén, a parkban is néhány kertész meg két hattyú árválkodott. Azért a napsütésben csináltam jópár képet, közben a szökőkutak is beindultak, és bejártuk az egész parkot. Persze nem olyan nagy meg pompás, mint Nymphenburg, de azért hangulatos volt, találkoztunk mókussal is egész közelről, de a fotózáshoz természetesen nem volt már türelme.
A kitérő után immár Freisingban (még egy kis S-Bahnozás után) folytattuk a kirándulást. Kedves városka, két nagyobb meg még néhány domb van benne (végre megint domborzat), az egyik nagy dombon a dóm, a másikon pedig a már említett sörfőzde magasodik. Bejártuk az utcákat keresztbe-kasul (ismét sokat fotóztam), majd a dómhoz is felmásztunk. Freising püspöki székhely (volt, most Münchennel közös püspökség, sőt érsekség) már a középkor eleje óta, a dombra épült a dóm és a püspöki palota. Nagyon érdekes, ahogyan a dómot összekötötték az elé épített templommal, majd ezt a palotával, így a három épületet összeköti egy átjáró. Sajnos az egész nem fért bele egy képbe, külön képekről lehet ezt csak összeszedegetni, remélem, így is érthető. Maga a dóm gótikus, de sajnos a barokk korban átépítették, szépnek szép, de azért picit elszomorodtam.
Épp dóm mellől szemléltük a kilátást, többek közt a szemközti dombon a sörfőzdét, amikor a lányok felhívtak, hogy megérkeztek (az ő történetüket itt olvashatjátok), épp a sörfőzdénél vannak a szembe dombon. Rövidesen találkoztunk is velük, ismét felmásztunk a dómhoz, és most olyan szerencsénk volt, hogy be is mehettünk fotózni (elős alkalommal zárva volt még). Itt megtaláltuk a több mint ezer éves altemplomot, hihetetlen hangulatos, csak nehéz volt fotózni a fény hiánya miatt. A dóm után folytattuk a barangolást a városban, a lányok beszabadultak valami boltba is, ahol akciósak voltak a ruhák, de, ahogy mondták, "megkegyelmeztek" nekem, és nem sok időt töltöttünk ott.
Ezután Ágival meg akartuk keresni az Isart (ez folyik Münchenben is), a többiek pedig egy kis pihenő után indultak haza. Természetesen az Isar nem lett meg, viszont találtunk még templomot (a változatosság kedvéért felújítják, itt mindent most újítanak), nyakunkba szakadt az eső, kajáltunk jégkrémet, és felmásztunk a sörfőzdéhez is.
A sörfőzde bencés kolostor volt a 800-as évek eleje óta, a sörfőzésről először 1040-ben van említés, ez alapján a dátum alapján nevezik a világ legrégebbi sörfőzdéjének. A kolostort az 1800-as években bezárták, de a sörfőzde a mai napig megmaradt. Az épületegyüttesben van még a TUM (a müncheni műegyetem) élelmiszertudományi kara, meg az LMU (az egyetem ahova most én is járok) néhány tanszéke is. Erről a dombról is szép a kilátás, a távolban München is látszik, de innen kiválóan látni a repülőteret is, ami egészen közel van. Így aztán hosszú időt kellett itt tölteni a fel- és leszálló repülők tanulmányozásával.
Láttunk még a városban egy érdekesnek tűnő tornyot is, ami jó meszze volt gyalog, odaérve pedig kiderült, hogy víztorony, és el van kerítve. Szerencsére volt busz, ami az S-Bahnhoz vigyen, ami akár haza is vihetett volna...
De Ági rábeszélt, hogy menjünk ki a reptérre, ha már közel van és van S-Bahn jegyünk. Ha repülőről van szó, mindenben benne vagyok, így München helyett a repülőtér felé vettük az irányt. Ez viszont akkora élmény volt, hogy külön bejegyzést fog kapni.
Most ezt a zenét teszem be, pusztán azért, mert szeretem, remélem nektek is tetszeni fog.

Passau & Partitájm2

Még a múlt hónap utolsó napján, vasárnap ismét kirándulni vittek minket kedvenc MESA srácaink, ezúttal Passauba. A városka (na, ez már tényleg az, fele annyian se laknak benne, mint Regensburgban, melyet szintén városkának merészeltem hívni innen, a nagyváros közepéről) az osztrák határon, egy félszigeten van, ugyanis itt folyik össze három folyó, a Duna, az Ilz és az Inn, és Duna néven folynak szépen tovább, már Ausztriában. Antival már filozofáltunk ezen, amikor itt volt, hogy miért Dunaként és nem Innként folyik tovább, hiszen sokkal nagyobb itt az Inn a Dunánál. Igazából annyi csak a trükk, hogy az Inn sokkal sekélyebb a Dunánál, ráadásul az Alpokból olvadás idején rengeteg vizet hoz (máskor meg alig valamennyit), így nagyon széles és gyors is, a Duna meg nyugodtan folydogál, mindig ugyanannyi (az olvadást kivéve az Inn-nél több) vízzel, ezért tűnik "igazságtalannak" az elnevezés. Persze az is lehet, hogy csak hagyomány, és nem ilyen bonyolult. Mindenesetre fura lenne, ha Budapesten az Inn folyna...
Mostani vezetőink nem álltak a helyzet magaslatán (fenti okosságaimat se ők mondták, kevésbé szemfüleseknek megsúgom, hogy a Wikipédián olvastam), alig egy pár szót mondtak alig egypár látnivalóról (persze erről a városról is kiderült, hogy nyilván a rómaiak alapították, sőt előttük már kelták/gallok is nyomultak itt), így viszont lehetőségünk volt szabadon garázdálkodni a városban. A "hivatalos" program csak a dómot, az Inn- és Duna-partot valamint a várat tartalmazta, mi viszont ehhez hozzácsaptuk a belváros keresztbe-kasul bebarangolását. Így szerencsénk volt a városházához, még sok szép házhoz és templomhoz, fagyihoz, Melinda célbadobásához (íme az eredmény), és Gizella királyné sírjához is.
Kicsit a dómról: valamikor a középkorban építették, Szent Istvánról nevezték el, szép volt, jó volt, de 1662-ben az egész várossal együtt leégett (három folyó összefolyásánál ez menő dolog, dehát ezek az évek a leégő városok évei voltak, lásd London, 1666.), így olasz mesterekkel építtettek helyette egy barokk új dómot (meg az egész várost is barokkban újjáépítették ezek a bácsik). Már bevallottam gótika iránti feltétlen elkötelezettségemet, de meg kell hagyni, itt a németeknél szép barokk dolgokat látunk, ilyen volt ez a dóm is.
Maga a város is szép (pedig az elején, a vonatról leszállva nagyon igazságtalanul másképp vélekedtem), hangulatos sikátorokban lehet bolyongani, és ami nagy élmény, végre van valami domborzat is benne, ugyanis München meg a környékén levő dolgok egy nagy lapályon vannak.
Említésre méltó még termsézetesen Gizella királyné nyughelye, mely magyar emléktáblával is meg van jelölve. A királyné a megözvegyülése után általa vezetett kolostorban van eltemetve. Ez nem barokk, vagy valahogy túlélte a nagy tüzet, vagy véletlenül eredetiben építették újjá. A sírt is meg lehet nézni, sőt, még a koponyáját, meg még pár csontját is lehet látni (állítólag eredetiek, bár eléggé nem úgy néztek ki, na mindegy, azért megpróbáltam lefotózni), és az egész tele van magyar nemzeti színű szalagokkal díszített koszorúkkal.
A városlátogatás végén felmásztunk a Duna túlpartján lévő várba, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra, át lehet látni Ausztriába, és meg lehet csodálni felülről a három folyót, ahogy összefolynak, mind különböző színű, megpróbáltam lefotózni is, az eredmény itt látható.
Mit keres mindezek után a partitájm a címben? Hát azt, hogy két és fél óra vonatozás után este fáradtan hazaesve, indonéz sárc meghívott a barátnője szülinapját ünnepelni, ahol felkajáltam mindent, amit láttam, jó hangulatban dumáltunk, és végül elmentünk a lány egyik kedvenc helyére, ahol élő zene szól, méghozzá amatőr zenészekből alakult alkalmi zenekarok játszanak, pontosabban improvizálnak. Lényeg a lényeg, jó kis szülinapozás volt és sikerült fél 3-ra hazaesni. Zenei aláfestésnek pedig íme pár videó, ahogy improvizálnak a németek. Meg még egy arról, ahogy az olaszok szórakoztatják magukat meg minket.

Museum Brandhorst

Jó régen volt már vasárnap, már senki nem is emlékszik milyen szép idő volt akkor. Na, nekem sikerült aznap múzeumba mennem. Egy mentségem van: az utolsó nap volt, hogy ingyen lehetett megnézni. Ez a múzeum ugyanis most nyílt (pontosabban pont egy hete) és vasárnapig ingyen lehetett bemenni. Mielőtt odamentem, annyit tudtam csak róla, hogy nagyon színes kívülről az épület (pont mellette van óránk kétszer is egy héten), meg hogy modern művészeti gyűjtemény van benne. A művészek közül egyedül Andy Warhol nevét hallottam már életemben, de hozzá se tudtam semmilyen alkotást kötni (most már tudok, nekem ez tetszett a legjobban tőle (élőben sokkal jobb, mint így)). Ennyit a modern művészeti ismereteimről.
Miután kiálltam a végül nem is olyan hosszú sort, kezembe kaparintottam egy ismertetőt, ami a lehető legszűkszavúbban nem mondott semmit a múzeumról, és nekiestem modern művészetet fogyasztani. A füzetnek egy értelme volt: kiderült, hogy a kiállított művek gyakorlatilag Udo és Anette Brandhorst magángyűjteménye.
Maga az épület belül egyszerű, egyáltalán nem színes, viszont nagyon világos, sok a természetes fény, ami múzeumoknál viszonylag ritka (vagy csak nekem új). Nem véletlenül írtam az előbb, hogy művészetet fogyasztani, eléggé szkeptikusan álltam hozzá a modern művészeti gyűjteményhez, de szerencsére nagyot csalódtam.
Rögtön az első teremben megtaláltam kedvencemet, Sigmar Polke alkotását (címmel együtt üt nagyot!), de akadtak azért a kedvencnek igen erős kihívói. Például Ed Ruscha pár műve, ez és ez. Az első képet ismét a címével együtt érdemes nézni, nekem így együtt a kettő zseniális. Ezért nem értettem, miért jó, ha minden második műnek az a címe, hogy cím nélkül. Egyszer poén, de többször... Természetesen festmény illetve kép volt a legtöbb alkotás, de egy másik kedvencem épp szobor volt (na, ennek sincs pont címe). Aztán voltak mindenféle installációk meg multimédiás dolgok, azok általában már elszálltabb valamik voltak, a múzeum azonban igen kellemes vasárnap délelőtti időtöltésnek bizonyult (főleg ingyen:).
Annak ellenére, hogy fent leszóltam a multimédiás dolgokat, a legmegrázóbb élményt pont egy rövidfilm adta. Anri Sala albán filmes készített még főiskolás korában egy dokumentumfilmet édesanyjáról, Intervista- finding the words címen. A film az albán kommunizmusról, majd a rendszerváltás utáni időkről szól az édesanya szemén keresztül, aki szentül hitt a kommunizmusban, és tevékeny részese volt a rendszernek, majd nem értette/nem érti mitől hullik darabjaira a rendszer összeomlása után minden. Nagyon érdekes volt, mind a történet (nem sokat tudtam/tudok Albánia történetéről), mind a filmes megközelítés. Sajnos csak angol felirat van az albán nyelvű filmhez, nem is tudom rajtam kívül hányan nézték még végig, pedig nem hosszú és nagyon érdemes. Mondjuk azt nem tudom, a (nyugat-) németek mennyit értenek az egészből...
A film után a múzeum fennmaradó (kisebbik) részére már nem is nagyon tudtam koncentrálni, pedig egy egész emeletnyi Cy Twombly képet néztem végig. Köztük volt a lepantói csatáról festett 12 képes sorozata (még véletlenül sem csatajelenetek! Itt van a 12-ből egy.), meg csomó képe, amiken rózsák voltak, és különböző költők rózsás versei ihlették őket (pl Emily Dickinson, Rainer Maria Rilke).
Összefoglalva, egyszer érdemes volt elmenni, és főleg menő dolog egy frissen nyílt múzeumban bóklászni. Fotózni ismét nem volt szabad, így csak neten talált fotókat tudok linkelni.
Zenének pedig (mivel több kérés még nem érkezett) íme a Superman film főcímdala, az egyik installációt ugyanis Superman szülőhelye, a Krypton bolygó, azon belül is Kandor városa ihlette.

Bayerische Motoren Werke

Legelőször is, ahogyan megígértem, boldog névnapot Pominak, és íme a két választott szám, hallgassátok őket olvasás közben:



A héten kedden (aznap nem volt party, csak hétfőn, szerdán és csütörtökön) elvittek minket BMW gyárba. Előre kellett rá jelentkezni, mert korlátozott volt a létszám, és valamiféle véletlen folytán engem is beválasztottak (állítólag a jelentkezési sorrend döntött, de nem hiszem el, mert valamikor délután írták a mailt, én meg éjfélkor jelentkeztem...). Mondanom sem kell, mennyire örvendtem...
Az egész a BMW-Welt nevű, ultramodern épületben kezdődött, mely múzeum meg szalon meg mindenféle egyben. Természetesen rengeteg BMW autó (meg motorbicikli is, de azok engem nem annyira érdekelnek, inkább Gusztyónak valók) kiállítva, mindegyikhez oda lehet menni, nézegetni, csak sajnos beleülni nem. Viszont ki van állítva mindenféle önfényezés, hogy mennyire okos, ügyes és szép a BMW, hogy a csúcstechnológiát pakolja az autóiba, feltalálja a spanyolviaszt és hasonlók. Ebben az a jó, hogy itt viszont sok mindent lehet tapizni, van szimulátor is, meg ilyenek. De a lényeg nem itt volt, hanem a gyárban.
A vezetés unalmas filmnézéssel kezdődött, amiből megtudtuk, hogy a BMW repülőkkel kezdte az ipart, a II. világháború után meg motorokkal kezdte újra, most pedig a világon mindenhol van gyáruk (a BMW bicikliket pl. Magyarországon gyártják, de ez nem a filmben volt, hanem itt olvastam), stb. A vezető bácsi kismilliószor láthatta már, mert mielőtt még elkezdődött volna, kislisszolt a teremből, nehogy végig kelljen néznie. Utána meg úgy kellett érte menni, nem akart visszajönni hozzánk magától. Azért nagy nehezen kiosztotta a fülhallgatókat, hogy azokon halljuk az okosságait, amiket egy mikrofonba mond. Ez azért jó, mert nem kell körülötte tözsölögni, és a zajos gyárban fel tudjuk tekerni a hangerőt, hogy semmiről se maradjunk le. Sajnos fotózni nem lehetett, úgyhogy meg kell elégednetek a szóbeli beszámolóval.
A müncheni gyárban motorgyártás (nem motorkerékpár, hanem "hajtómű") és összeszerelés is van, a 3-as sorozatot rakják itt össze, de motort a többi sorozatnak is gyártanak. Napi 900 autót szerelnek össze és 1800 motort gyártanak le (bácsi szerint, a honlap 1200-at mond, valaki hazudik...), heti 5 napot termelnek, reggel 6-tól éjfélig. Két műszakban dolgoznak, mindenki 4 napot az 5-ből (gondolom nem jófejségből, hanem a válság miatt, bár ez is jobb, mintha kirúgnák őket).
A vezetés a folyamat legelején kezdődött, a karosszéria elemek méretre vágását mutatták meg először. Itt végtelen gép végtelen mennyiségű mindenféle fémet munkált meg, nagy volt a zaj, stb. Ezután egy sokkal izgalmasabb rész következett, ahol az elemekből fokozatosan összerakják a karosszériát. Ezt robotok csinálják, rengeteg robot kar táncol egymás körül, sose ütköznek össze, és mindig pontosan tudják, mit, mikor és hol kell csinálni, igazán látványos az egész, és csak egy-két felügyelő van hozzá. És már a '70-es évek óta robotokkal gyártanak... A robotok márkája egyébként Kuka, állítólag Augsburgban gyártják őket és nagyon menők, mi pedig nem árultuk el senkinek, mennyire menő a nevük magyarul...:)
Ezután az elkészült kasztnikat festik jó sok lépésben, mindenféle védő- meg ápoló- meg kopórétegeket festenek rájuk, majd persze megkapják végleges színüket is. Természetesen ezt is robotok csinálják, akik ki is tudják nyitni a kocsik ajtaját, hogy belülről is felvigyék a megfelelő rétegeket, majd szépen visszacsukják az ajtót. És nyilván tudják a különbséget kombi és szedán között, sose rontják el.
A festés után az üres külsők egy nagy raktárba kerülnek, ahonnan majd egyszer kiveszik őket, és innentől már a megrendelő kívánalmai szerint töltik meg tartalommal. Például motorral, amiből rengeteg féle választható, megmutatták a motorgyártó részleget is, de sajnos csak messziről, viszont tapizhattunk 3 db különböző elrendezésű 6 hengeres BMW motort. Nem mindennapi lehetőség...
Végül elérkeztünk a leglátványosabb és leginkább embereket foglalkoztató részhez, a tényleges összeszereléshez. Itt rakják össze teljesen a kocsikat, beléjük teszik a motort, hajtásláncot, futóművet, üléseket, kárpitot, műszerfalat, mindent. A végén pedig elviszik tesztelni a kész autókat. Na itt nagyon irigyeltük azokat a bácsikat és néniket, akik ha csak pár métert is, de egész nap vadiúj BMW-kkel furikáznak a gyártósor végétől a tesztpadig, ahol pedig tövig nyomhatják a gázt a bivalyerős kocsiknak.
Ha már a nénikről volt szó, érdemes megemlíteni, hogy a BMW foglalkoztatja a német autógyárak közül a legtöbb nőt, ha jól emlékszem 8%-a (vagy valami hasonló nagyságrend) a dolgozóknak nő, és gondolom a legtöbben inkább az irodákban csücsülnek. De ha 8%-kal az elsők, mennyien lehetnek a többieknél?
Körül és belül ennyi volt a BMW gyár, tényleg nagyon izgalmas és egyedi élmény, nagy kár, hogy nem szabad fényképezni (persze azért ők is érthetők, nehogy a csúnya Audisok mindent szépen lefotózzanak és lekoppintsanak - bár szerintem baromira nem szorul rá egyik nagy autógyár sem arra, hogy a másikról koppintson). Zárásként íme egy itt gyártott autó képe:

Partitájm

Valahogy úgy alakult a hét eleje, hogy többször is partitájm volt, azaz különböző bulikba hívtak meg.
Hétfőn tanulok vadul, másnap házi beadás, amikor bekopog indonéz haver, hogy van-e kedvem vele meg pár haverjával a konyhában kicsit kajálni, nótázni, ilyesmi. Hát mondom, be kell fejezni a nyavalyás házit, de utána mindenképp. Mire kiértem, ők már túl voltak a vacsorán, de hagytak nekem egy kis lasagnét, majd előkerült a sör meg a bor, meg persze olasz srác gitárja. Ja igen, elég nemzetközi buli (vagy inkább csak olyan bulika, ha van ilyen magyar szó, vagy hogy másképp lehet a buli szót kicsinyítő képzővel ellátni? Segítsetek!) volt ez: van ugye inodnéz srác, aki félig azért német is, neki olasz a barátnője, akinek itt volt egy olasz haverja (a gitáros), akinek német a barátnője. A bonyolult családi kapcsolatokon túl ott volt még egy német, egy svájci, meg egy magyar srác (gyk. én) is. Olaszok egy pillanat alatt fergeteges hangulatot varázsoltak, srác nyűtte a gitárt keményen, teli torokból üvöltötték a dalokat, amikhez valaki ütötte az asztalt dob híján, és mindenki nagyon jól érezte magát, csak nem tudtunk énekelni, mert nem nagyon ismerjük (legalábbis én nem) az olasz slágereket. Öreg hiba. A hangulat érzékeltetésére itt van egy rövid kis videó, persze remek érzékkel nem a legpörgősebb dalt vettem fel, de azért jó szórakozást.

Másik partitájm szerdán volt, aznap kezdődött a nagy ifjúsági fesztivál a Studentenstadtban, a StuStaCulum. Ennek majd vasárnap lesz vége, minden este van koncert, színházi előadás, rengeteg sör és rengeteg ember. Meg 4 eurós belépő, amit én lelógtam. Szerda este helyi menő ska zenekar, a beNUTS játszott, mondták menjek, milyen jó lesz, az UEFA-kupa döntő nem izgalmas (tényleg nem volt az). Ska koncerten egyszer voltam, Open Stage koncert előzenekara volt a Malacka és a tahó nevű banda. Egész jót lehetett idétlenkedni meg ugrabugrálni a zenéjükre, gondoltam most is hasonló lesz. Hát, annyira nem volt az, egy-két számra azért lehetett tényleg ugrálni, de senki nem értette, mit keresnek ugrálós ska koncerten lassú számok. Videót azért itt is csináltam, íme:

Viszont jó multikulti volt az egész, minden népség együtt ugrált, az énekes gyerek meg minden nyelven énekelt, kivéve magyarul (bezzeg Malackáék...). Mondjuk azt nem hiszem el, hogy amikor benyögte, hogy most japánul fog énekelni, akkor tényleg japánul is makogott utána. Végül nem mentem rögtön haza, mert inkább megittunk egy sört, meg találkoztam hétfőn megismert német gyerekkel, meg pár új arccal is.
Kis partibeszámolómat olvashattátok, lesz majd még ilyen, ha lesz miről, addig is hallgassátok Malackáékat:)

Update: Csütörtökön pedig Anti, Dani, Jan és Matyi a Gellért-hegy közepéről hívott fel skype-on. Ők is söröztek, én is itt a szobában, láttuk is egymást kamerán, sőt, megmutatták nekem a szép kilátást a hegyről, nehogy elfelejtsem milyen a Vár. Szóval, party never ends. Köszönöm az élményt a fiúknak, és Jannak, hogy nem hagyta, hogy ezt az élményt megtartsam magamnak.

15=23?

Nagyon szégyellem magam. Elvagyok vígan itt Münchenben, miközben elfeledkezem kedves Zsófia nevű ismerőseim (elég sokan vannak) névnapjáról. Ez így nem járja. Ezúton kívánok nagyon utólag is boldog névnapot, és egyben (utó)névnapi akciót hirdetek: mától fogva egészen május 30-án 23:59-ig minden olvasó, akit Zsófiának hívnak, egy ehhez a bejegyzéshez írt kommentben kérhet egy zeneszámot, amelyik a komment beérkezése utáni következő bejegyzésben szerepelni fog, természetesen megemlítve, hogy ki kérte a számot. Egy Zsófia csak egyszer kérhet! Kivéve egyvalakit, aki kétszer is kérhet, egy tegnapi, zártkörű nyereményakció nyereményeként. Remélem, sikerül így kedves Zsófia ismerőseimet kiengesztelni.

Regensburg

Olyan régen volt már zene (meg bejegyzés is...), biztos hiányzott nektek, úgyhogy most pótolom (szerencsére azért nem voltunk teljesen zene nélkül, Kristófnál lehetett hallgatni finn remekeket). Ez a két szám volt összesen használható a szombat esti Erasmus bulin, aminek másnapján (nem, nem másnaposan!) elvittek minket Regensburgba.


Szerencsére csodaszép időnk volt, pedig egész héten, sőt még aznap éjjel is esett meg fényképezték a Google Mapset, szóval kezdtük már feladni a reményt. Aztán viszont már meg se lepődtünk, hogy milyen gyorsan és kulturáltan oda lehet utazni, mint ahogy azon sem, hogy ezt a várost is a rómaiak alapították, a változatosság kedvéért. Csodaszép városka (városka... 130 ezren laknak benne, többen mint a legtöbb magyar városban), legalábbis az óvárosa, amit megmutattak nekünk. Nem véletlenül része a világörökségnek. Természetesen a japán turista életérzés nemhogy gyengült volna, hanem ennyi szépség láttán csak erősödött, ennek erősen megválogatott termését nézegethetitek itt.
Az aznapi két vezető srácunk, Amadeus és Michael nagyon felkészült és talpraesett volt, rögtön érkezés után nyakunkba vettük a várost és sok-sok érdekességet tudhattunk meg róla. Rögtön a dómról például azt, hogy rengetegszer leégett, volt, hogy az egész várossal együtt, és a mai formáját potom 600 év építés után nyerte el. Szegénynek állítólag nagy baja, hogy homokkőből van, ezért állandóan szétmegy a sok savas mindentől, ami a nedvességgel rákerül, és folyamatosan javítgatni kell. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre szép, csináltam képeket dögivel, csak sajnos csomó bemozdult. Nagy kedvencem a gótika, ahogy ezt már írtam is, ez a templom is megdobogtatta a szívemet, de valahogy az olaszoknál meg a spanyoloknál jobban tetszett. Nem tudom, hogy ez a németek hibája-e, vagy esetleg az én korlátoltságom az oka...
Szerencsés város Regensburg, mert azon kevés német városok egyike, amelyek történelmi belvárosát nem lőtték porrá a II. világháborúban. Azért sajnos így is elpusztult néhány régi épület, ráadásul a Messerschmitt gyár is a város határában volt, szóval így is kaptak rendesen. A dóm után elkezdtük bejárni az óváros hangulatos szűk utcáit, tereit. Michael elmesélte, hogy itt is az volt a menő a középkorban, akinek a legmagasabb lakótornya volt, ezekből pár még ma is látszik (ő San Gimignanóhoz hasonlította, ott azért több a torony, ráadásul kisebb helyre bezsúfolva). Ma ezekben kollégium van, állítólag németeknek esélytelen benne lakni, mindegyikben amcsik vannak...
A dóm mellett a másik fő attrakció a Duna-part, a XII. századi kőhíddal, ami az 1800-as évekig az egyetlen volt a városban. Csodaszép a város a hídról meg a Duna túlpartjáról, a híd tövében pedig ínycsiklandó kolbászt sütnek, amit természetesen ki kellett próbálnunk. Itt ért véget a vezetés, innentől a legtöbben leültek sörözni meg napozni, de páran nem bírtunk magunkkal, és tovább róttuk a város utcácskáit. Így találtunk rá véletlenül a Thurn und Taxis kastély mellett egy gyönyörű templomra, ami ugyan nem gótikus (bár szerintem eredetileg az volt, csak átépítették barokká), de nagyon szép dolgok vannak már körülötte is, bent meg aztán végképp. Magába a fent említett kastélyba nem tudtunk bemenni, egyrészt mert sokba került, másrészt pedig alig volt időnk. Inkább felmentünk az egyik evangélikus templom tornyába megnézni fentről is a várost, természetesen innen is csodaszép, a kedves pénztáros bácsi pedig felismerte kb. két szóból, hogy páran magyarul beszélünk.
Egyébként érdekes dolog, hogy miért lett evangélikus város Regensburg. Az egész úgy kezdődött, hogy a város a középkorban önálló és nagyon gazdag volt (így volt pénzük saját kőhídra is), saját önkormányzattal, mindenfélével, nem függött holmi német hercegektől meg királyoktól, emellett pedig püspök is székelt itt. Aztán vége lett a szép időknek, a bajor hercegség megszerezte a várost, de ez sehogysem tetszett nekik. Kapóra jött a reformáció, amikor először 1541-ben, majd később is hitvitákat tartottak itt katolikusok és protestánsok, hátha meg tudnak egyezni valami közösben (természetesen nem tudtak). (Egyébként milyen jó nekik, hogy ráértek erre, ugyanebben az évben sétáltak be vígan a törökök Budára...). A város vezetői viszont meglátták a lehetőséget, és az egész város hipp-hopp áttért az evangélikus hitre, így remélve nagyobb függetlenséget a katolikus bajor hercegektől. Ennek az lett a vége, hogy még egy ideig itt tartották a német birodalmi gyűléseket (az Altes Rathausban), ami jót is tett a városnak a rengeteg követ, nagy méltóság miatt, de azért fokozatosan vesztett már amúgy sem a középkori jelentőségéből. Közben pedig az evangélikus város római katolikus püspöki székhely mind a mai napig.
Ezzel kb. véget is ért a napunk, még megnéztük a szintén gyönyörű Alte Kapellét (nem, nem ugyanaz, mint az előző templom, csak nagyon hasonlít), majd kivánszorogtunk az állomásra, hogy a kényelmes német vonatok egyikével szépen hazavitessük magunkat. Na persze, szép is lett volna. A vonat eleve 15 percet késett, majd annyi hely se volt rajta, hogy moccanni lehessen, nem beszélve a nagy melegről. Nem tudom, hogy ez annak köszönhető-e, hogy ezt a járatot (a reggelivel ellentétben) nem a Deutsche Bahn (vegyes, német állami és magán vasút), hanem valami kisebb magáncég üzemeltette, mindenesetre ez nem kellett volna a nap végére.
Azért egy dolog miatt hasznos volt ez a vonatozás is: megtudtuk, hogy a németek rögtön leszállnak, ha megáll a vonat, függetlenül attól, hogy van-e megálló vagy sem. Legalábbis, amikor egyszer megállt a vonat a mező közepén (ismerős helyzet...), legalább 20-szor nyomatékosan megkértek, hogy ne szálljunk le, mert nem megállóban vagyunk. Aztán ugyanezt eljátszották a müncheni érkezés előtt is, amikor nem tudott beállni még a vonat a pályaudvarra a peronhoz. Milyen érdekes a német lélek...