Jó régen volt már vasárnap, már senki nem is emlékszik milyen szép idő volt akkor. Na, nekem sikerült aznap múzeumba mennem. Egy mentségem van: az utolsó nap volt, hogy ingyen lehetett megnézni. Ez a múzeum ugyanis most nyílt (pontosabban pont egy hete) és vasárnapig ingyen lehetett bemenni. Mielőtt odamentem, annyit tudtam csak róla, hogy nagyon színes kívülről az épület (pont mellette van óránk kétszer is egy héten), meg hogy modern művészeti gyűjtemény van benne. A művészek közül egyedül Andy Warhol nevét hallottam már életemben, de hozzá se tudtam semmilyen alkotást kötni (most már tudok, nekem ez tetszett a legjobban tőle (élőben sokkal jobb, mint így)). Ennyit a modern művészeti ismereteimről.
Miután kiálltam a végül nem is olyan hosszú sort, kezembe kaparintottam egy ismertetőt, ami a lehető legszűkszavúbban nem mondott semmit a múzeumról, és nekiestem modern művészetet fogyasztani. A füzetnek egy értelme volt: kiderült, hogy a kiállított művek gyakorlatilag Udo és Anette Brandhorst magángyűjteménye.
Maga az épület belül egyszerű, egyáltalán nem színes, viszont nagyon világos, sok a természetes fény, ami múzeumoknál viszonylag ritka (vagy csak nekem új). Nem véletlenül írtam az előbb, hogy művészetet fogyasztani, eléggé szkeptikusan álltam hozzá a modern művészeti gyűjteményhez, de szerencsére nagyot csalódtam.
Rögtön az első teremben megtaláltam kedvencemet, Sigmar Polke alkotását (címmel együtt üt nagyot!), de akadtak azért a kedvencnek igen erős kihívói. Például Ed Ruscha pár műve, ez és ez. Az első képet ismét a címével együtt érdemes nézni, nekem így együtt a kettő zseniális. Ezért nem értettem, miért jó, ha minden második műnek az a címe, hogy cím nélkül. Egyszer poén, de többször... Természetesen festmény illetve kép volt a legtöbb alkotás, de egy másik kedvencem épp szobor volt (na, ennek sincs pont címe). Aztán voltak mindenféle installációk meg multimédiás dolgok, azok általában már elszálltabb valamik voltak, a múzeum azonban igen kellemes vasárnap délelőtti időtöltésnek bizonyult (főleg ingyen:).
Annak ellenére, hogy fent leszóltam a multimédiás dolgokat, a legmegrázóbb élményt pont egy rövidfilm adta. Anri Sala albán filmes készített még főiskolás korában egy dokumentumfilmet édesanyjáról, Intervista- finding the words címen. A film az albán kommunizmusról, majd a rendszerváltás utáni időkről szól az édesanya szemén keresztül, aki szentül hitt a kommunizmusban, és tevékeny részese volt a rendszernek, majd nem értette/nem érti mitől hullik darabjaira a rendszer összeomlása után minden. Nagyon érdekes volt, mind a történet (nem sokat tudtam/tudok Albánia történetéről), mind a filmes megközelítés. Sajnos csak angol felirat van az albán nyelvű filmhez, nem is tudom rajtam kívül hányan nézték még végig, pedig nem hosszú és nagyon érdemes. Mondjuk azt nem tudom, a (nyugat-) németek mennyit értenek az egészből...
A film után a múzeum fennmaradó (kisebbik) részére már nem is nagyon tudtam koncentrálni, pedig egy egész emeletnyi Cy Twombly képet néztem végig. Köztük volt a lepantói csatáról festett 12 képes sorozata (még véletlenül sem csatajelenetek! Itt van a 12-ből egy.), meg csomó képe, amiken rózsák voltak, és különböző költők rózsás versei ihlették őket (pl Emily Dickinson, Rainer Maria Rilke).
Összefoglalva, egyszer érdemes volt elmenni, és főleg menő dolog egy frissen nyílt múzeumban bóklászni. Fotózni ismét nem volt szabad, így csak neten talált fotókat tudok linkelni.
Zenének pedig (mivel több kérés még nem érkezett) íme a Superman film főcímdala, az egyik installációt ugyanis Superman szülőhelye, a Krypton bolygó, azon belül is Kandor városa ihlette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése