...névnap. Méghozzá Anna. Szóval Isten éltesse az Anna nevű olvasókat! Aki úgy érzi, hogy érintve van (pl. mert így hívják), ne habozzon számot kérni a kommentek között! Én most nem teszek be zenét, majd úgyis lesz kérés, inkább elmegyek aludni. Jó éjt!
2009. július 26., vasárnap
2009. július 25., szombat
Kulturizálás
Hát az volt a héten bőven. Meg volt egy vizsga és egy kiselőadás is, az utóbbi Petivel közösen. A kiselőadás király lett, a vizsgát majd meglátjuk, de nem is ez a lényeg.
Úgy kezdődött a heti kultúra adag, hogy biológusokkal mentünk grillezni hétfőn. Egy magyar kutató, aki az egyetemen dolgozik, hívott meg. Vicces, mert már a fél egyetem össze akart minket ismertetni, hiszen milyen király már, hogy mindketten magyarok vagyunk, muszáj találkoznunk. Végül ez sikerült is, és nagyon jó fej a csaj. Most fog születni a második gyereke, így a PhD hallgatói meg a szakdolgozói szerveztek neki egy búcsú grillezést, amire engem is meghívott. Talán már írtam, hogy itt a grillezés igazi népszokás, ha épp nem esik az eső, mindenki előkapja a grillcuccot meg a rekesz sört és már megy is a party. Mi az egyik legnépszerűbb helyre, az Isar partjára mentünk, ami ilyenkor tömve van grillezőkkel. A pontos németekről annyit, hogy iszonyat égett a pofám, hogy majdnem fél órát késtem a találkozóról, de mire odaértem, csak a három magyar (a kutató csaj, a férje meg a kisfia) voltak ott, a többiek még jó tíz perc késéssel galoppoztak be. Viszont nagyon király volt az egész, degeszre ettük magunkat és szürcsöltük hozzá az Isarban hűtött sört, igazi bíccs és hálidéj hangulat.
Aztán hogy tényleg kicsit kulturálódjak is, Ági elhívott egy kiállítás megnyitójára, amit ő meg a csoporttársai szerveztek valami esztétika szakos tárgy keretein belül. A helyszín az egy üres ház volt a város közepén, ennek a földszintjén rendezték be két szakadt szobában a kiállítást. Ahol elég érdekes művek sorakoztak. Volt ott értelmezhetetlen szobor, két videó installáció, amiknek szintén semmi értelme nem volt, viszont mindenki élénken diskurált róluk. Meg voltak festmények is, az egyik talán egy levágott tehénfejet, a másik esetleg egy női nemi szervet ábrázolt, meg volt egy, amit még ennyire se lehetett felismerni. Állítólag ez a modern művészet. Nekem akkor már sokkal jobban bejött ehelyett az értelmezhetetlen izé helyett a Brandhorst múzeum, ott voltak tényleg király cuccok. Megjelent az egyik művész úr is, aki nagy szorgalommal fogyasztotta a pezsgőt, majd áttért a sörre, és mindenkivel nagyon kedves volt. Igazából az udvar lett a közösségi színtér, mert ide volt kirakva a kaja meg az alkohol, de az eső jó szokásához híven szakadt, az alkohol meg gyorsan elfogyott, így lassan mindenki átszivárgott az utcafronton lévő szórakozóhelyre vagy bárba vagy mibe. Mi pedig hazamentünk, kicsit értetlenül állva az egész jelenség, értsd a szakadt hely, az elvont arcok és a használhatatlan műalkotások előtt. Legalább most már ilyet is láttam.
Egyébként a helyről meg a benne előfordult emberekről ez a cikk jutot eszembe, jó olvasgatást. A bejegyzés címét pedig az alábbi számból vettem.
Úgy kezdődött a heti kultúra adag, hogy biológusokkal mentünk grillezni hétfőn. Egy magyar kutató, aki az egyetemen dolgozik, hívott meg. Vicces, mert már a fél egyetem össze akart minket ismertetni, hiszen milyen király már, hogy mindketten magyarok vagyunk, muszáj találkoznunk. Végül ez sikerült is, és nagyon jó fej a csaj. Most fog születni a második gyereke, így a PhD hallgatói meg a szakdolgozói szerveztek neki egy búcsú grillezést, amire engem is meghívott. Talán már írtam, hogy itt a grillezés igazi népszokás, ha épp nem esik az eső, mindenki előkapja a grillcuccot meg a rekesz sört és már megy is a party. Mi az egyik legnépszerűbb helyre, az Isar partjára mentünk, ami ilyenkor tömve van grillezőkkel. A pontos németekről annyit, hogy iszonyat égett a pofám, hogy majdnem fél órát késtem a találkozóról, de mire odaértem, csak a három magyar (a kutató csaj, a férje meg a kisfia) voltak ott, a többiek még jó tíz perc késéssel galoppoztak be. Viszont nagyon király volt az egész, degeszre ettük magunkat és szürcsöltük hozzá az Isarban hűtött sört, igazi bíccs és hálidéj hangulat.
Aztán hogy tényleg kicsit kulturálódjak is, Ági elhívott egy kiállítás megnyitójára, amit ő meg a csoporttársai szerveztek valami esztétika szakos tárgy keretein belül. A helyszín az egy üres ház volt a város közepén, ennek a földszintjén rendezték be két szakadt szobában a kiállítást. Ahol elég érdekes művek sorakoztak. Volt ott értelmezhetetlen szobor, két videó installáció, amiknek szintén semmi értelme nem volt, viszont mindenki élénken diskurált róluk. Meg voltak festmények is, az egyik talán egy levágott tehénfejet, a másik esetleg egy női nemi szervet ábrázolt, meg volt egy, amit még ennyire se lehetett felismerni. Állítólag ez a modern művészet. Nekem akkor már sokkal jobban bejött ehelyett az értelmezhetetlen izé helyett a Brandhorst múzeum, ott voltak tényleg király cuccok. Megjelent az egyik művész úr is, aki nagy szorgalommal fogyasztotta a pezsgőt, majd áttért a sörre, és mindenkivel nagyon kedves volt. Igazából az udvar lett a közösségi színtér, mert ide volt kirakva a kaja meg az alkohol, de az eső jó szokásához híven szakadt, az alkohol meg gyorsan elfogyott, így lassan mindenki átszivárgott az utcafronton lévő szórakozóhelyre vagy bárba vagy mibe. Mi pedig hazamentünk, kicsit értetlenül állva az egész jelenség, értsd a szakadt hely, az elvont arcok és a használhatatlan műalkotások előtt. Legalább most már ilyet is láttam.
Egyébként a helyről meg a benne előfordult emberekről ez a cikk jutot eszembe, jó olvasgatást. A bejegyzés címét pedig az alábbi számból vettem.
Eichstätt
Na, ez az Eichstätt aztán már tényleg kisváros. Valami 14 ezren laknak benne, az már igazán miniméretű.
Ja, hogy hogy kerültem ide? Peti barátnője, Viki, aki Eichstättben nyomja az Erasmust, még a partnachklammi kiránduláson mondta, hogy csinálnak egy magyar estet az ottani magyar arcokkal, és menjünk mi is. Így múlt pénteken felkerekedtünk hárman müncheni arcok, Ági, Peti meg én, és elvonatoztunk Eichstättbe. Pont aznap jött meg Pomi is az édesanyjával, kicsit megmutogattam nekik Münchent, aztán mondtam, jöhetnek ők is, de végül maradtak.
Gyönyörű helyen van ez a város, körülötte mindenhol erdő meg hegyek. Viszont tényleg pici, a vasútállomástól kb. 5 perc séta a város közepe, majd még ugyanennyi a másik vége, és kb. ennyi is volt a város. Viszont tökjó, középkori meg barokk az egész, olyan pici, hogy szétlőni se volt értelme a háborúban, így minden megmaradt. Az egyetem, ami egyébként katolikus és Ingolstadttal közös (Ingolstadtban gyártják egyébként az Audit), konkrétan egy kastélyban van, és egy kedves kis park közepén álldogál. A képen pedig annak a püspöknek a szobra látható, aki a várost alapította.
A városnézés és Peti telefonjának visszaszerzése után jött a lényeg, a magyar buli. Volt ott mindenféle népség, nyilván egy halom magyar, de voltak németek, grúzok, szlovák, lengyel, olasz, amerikai meg mittudomén, még milyen gyerekek. Vikiék csináltak gulyáslevest, lecsót meg máglyarakást, ez volt a magyar menü, plusz Viki édesapjának bora és pálinkája. A pálinkát rögtön megszállták a grúz kispapok (ketten), és betolták az egész üveget. Mi közben lelkesen falatoztunk a gulyásból, meg a máglyarakásból, mindkettő nagyon király volt, a lecsóról nem tudok nyilatkozni, mert az már nem jutott nekem. Amikor a hangulat már megfelelő volt a pálinkától, bortól meg a lengyel csaj vodkájától, beosztottak minket csapatokba, és fergeteges Magyarország-ismereti vetélkedő kezdődött, amiben mi persze csak nézők lehettünk. Sajnos a végéről el kellett jönnünk, mert el kellett érni az utolsó vonatot haza. Ezt szakadó esőben és rohadt hidegben tettük meg, a német idő ismét megmutatta igazi arcát. A kedvünket viszont aznap estére már nem ronthatta el semmi, köszönjük szépen a szervezést és a meghívást!
2009. július 24., péntek
Péntek
Gondolom már mindenki várja elfelejtette Landshutot, ezért nem is most, hanem majd valamikor később írok róla.
Péntek az jeles nap, mert ilyenkor szoktam kimenni a Biozentrumba kísérletezni. A képen látható állatkák a szenvedő alanyok (innen szedtem a képet). Egy nagyon jó fej amerikai kutató bá, Nick pátyulgat, de ma először tök egyedül hagyott, mármint be se jött az egyetemre. Persze kiderült, hogy ez tök szabálytalan, mert nem vagyok kutató vagy PhD hallgató (azaz nincs diplomám), de szerencsére nem lett belőle galiba. Ha egy kísérlet jól megy, eltart késő estig, így volt ez ma is. Persze nem gond, valami kaját lehet szerezni bent az egyetemen is, amivel kibírom hazáig, a bringámon van lámpa, így haza is tudok érni biztonságban.
Ma annyi volt a bökkenő, hogy elkezdett valamikor délután szakadni az eső, ami önmagában errefelé elég gyakori, de nem akart elállni sehogyse. Csak pont akkor, amikor indultam haza. Ennek az lett a következménye, hogy nagy vígan elindultam biciklivel haza, majd 5 perccel később elkezdett szakadni, közben persze fújt a szél, és jó hideg volt. Én meg reggel gyönyörű napsütésben indultam, így rövidgatya és mezítláb szandál volt rajtam, ami eső és szél ellen nem igazán véd. Csak hogy még boldogabb legyek hazafelé, a kiváló bringám első fékje sem fogott rendesen, hiszen mint tudjuk, a féktáv vizes gumiabronccsal megnövekedhet. Ez nálam konkrétan a végtelent jelentette, ezért a borzasztó idő ellenére iszonyatos csigatempóban tekertem hazafelé a bajor éjszakában.
Ez egy kiváló megfigyelésre adott alkalmat. Szerintem már mindenkinek mondtam, hogy München egy falu, csak épp másfél millióan laknak benne. Ezt több mindennel alá tudom támasztani, vannak ilyen közhelyes izék, hogy mindenki biciklizik, meg sok a zöld, meg senki nem stresszel, meg nyuszik rohangálnak az olimpiai parkban. De van nekem egy régi megfigyelésem, miszerint vidéken (nem csak faluban, sőt, inkább vidéki városokban) a közlekedési lámpák iszonyat idiótán vannak beállítva. Leginkább úgy, hogy a zöldhullám legcsekélyebb esélye se legyen meg. Ez pont így van Münchenben is, állandóan meg kell állni bringával is az agyatlanul beállított lámpák miatt. És itt jön a fordulat. Most, hogy legfeljebb 10-zel mentem, minden lámpa készségesen zöldre váltott nekem, talán csak egyszer kellett megállni az 50 perces úton. Lehet, hogy itt a nyugdíjasokra optimalizálták a lámpákat? Nem tudom, én ettől még nem fogok 10-zel döcögni továbbra sem, mert egyszerűen kényelmetlen.
Végül nagy nehezen hazaértem, fél órát áztam a zuhanyban, épp most fejezem be a kiváló plusos mirelit pizzát, és mindjárt betolok egy túrórudit. Azért jó dolgom van, na.
Zenének pedig mi mást is tehetnék be, remélem, "mindenki nyomja a refrént":)
Péntek az jeles nap, mert ilyenkor szoktam kimenni a Biozentrumba kísérletezni. A képen látható állatkák a szenvedő alanyok (innen szedtem a képet). Egy nagyon jó fej amerikai kutató bá, Nick pátyulgat, de ma először tök egyedül hagyott, mármint be se jött az egyetemre. Persze kiderült, hogy ez tök szabálytalan, mert nem vagyok kutató vagy PhD hallgató (azaz nincs diplomám), de szerencsére nem lett belőle galiba. Ha egy kísérlet jól megy, eltart késő estig, így volt ez ma is. Persze nem gond, valami kaját lehet szerezni bent az egyetemen is, amivel kibírom hazáig, a bringámon van lámpa, így haza is tudok érni biztonságban.
Ma annyi volt a bökkenő, hogy elkezdett valamikor délután szakadni az eső, ami önmagában errefelé elég gyakori, de nem akart elállni sehogyse. Csak pont akkor, amikor indultam haza. Ennek az lett a következménye, hogy nagy vígan elindultam biciklivel haza, majd 5 perccel később elkezdett szakadni, közben persze fújt a szél, és jó hideg volt. Én meg reggel gyönyörű napsütésben indultam, így rövidgatya és mezítláb szandál volt rajtam, ami eső és szél ellen nem igazán véd. Csak hogy még boldogabb legyek hazafelé, a kiváló bringám első fékje sem fogott rendesen, hiszen mint tudjuk, a féktáv vizes gumiabronccsal megnövekedhet. Ez nálam konkrétan a végtelent jelentette, ezért a borzasztó idő ellenére iszonyatos csigatempóban tekertem hazafelé a bajor éjszakában.
Ez egy kiváló megfigyelésre adott alkalmat. Szerintem már mindenkinek mondtam, hogy München egy falu, csak épp másfél millióan laknak benne. Ezt több mindennel alá tudom támasztani, vannak ilyen közhelyes izék, hogy mindenki biciklizik, meg sok a zöld, meg senki nem stresszel, meg nyuszik rohangálnak az olimpiai parkban. De van nekem egy régi megfigyelésem, miszerint vidéken (nem csak faluban, sőt, inkább vidéki városokban) a közlekedési lámpák iszonyat idiótán vannak beállítva. Leginkább úgy, hogy a zöldhullám legcsekélyebb esélye se legyen meg. Ez pont így van Münchenben is, állandóan meg kell állni bringával is az agyatlanul beállított lámpák miatt. És itt jön a fordulat. Most, hogy legfeljebb 10-zel mentem, minden lámpa készségesen zöldre váltott nekem, talán csak egyszer kellett megállni az 50 perces úton. Lehet, hogy itt a nyugdíjasokra optimalizálták a lámpákat? Nem tudom, én ettől még nem fogok 10-zel döcögni továbbra sem, mert egyszerűen kényelmetlen.
Végül nagy nehezen hazaértem, fél órát áztam a zuhanyban, épp most fejezem be a kiváló plusos mirelit pizzát, és mindjárt betolok egy túrórudit. Azért jó dolgom van, na.
Zenének pedig mi mást is tehetnék be, remélem, "mindenki nyomja a refrént":)
2009. július 15., szerda
Partnachklamm
Ahogy már írtam, szombaton mentünk kirándulni, és már nagyon vártam. Most egy másik egyetemi banda, a Tutoria szervezte az utat, így jóval korábban volt a találkozó, meg komolyan kellett regisztrálni, szóval rendesen készültek rá. Szintén írtam már, hogy Garmisch-Partenkirchenben voltunk tulajdonképpen, ez a Partnach egy folyó, ami átfolyik a városon, és ennek a szurdokvölgyébe mentünk.
Előtte megnézegettük a várost, kicsit hosszabban is a kelleténél, mert nem ment elsőre vezetőinknek a térképolvasás, így láttunk mindenféle csicsás alpesi házakat, meg a nagy sísáncot is többször, többféle szögből. Végül elindultunk befelé az erdőbe, meg a folyó is meglett, ami már itt is csinált kisebb vízeséseket, ezeket rögtön elkezdtük fotózni, mire az egyik vezető csaj ránk szólt, hogy nem kell minden kis vackot lekapni, fogunk még olyan vízeséseket látni, hogy csak na. Akkor még nem tudtuk, miről beszél.
Aztán végre elérkeztünk a völgy bejáratához, közben láttunk Bierstube teraszán disznót flangálni (biztos ő is szereti a sört), meg eső után gőzölgő háztetőt is. A völgybe belépve aztán megértettük, mit mondott a csaj. Leírhatatlan. Egy nagyon szűk, nagyon mély völgy, amiben elképesztő sebességgel robog a kristálytiszta folyó, iszonyatos robajt produkálva. Hihetetlen az élmény, nem találok szavakat rá, így nem is írkálok róla többet, inkább nézzétek a képeket, meg ezt a videót.
Csodálatos volt az egész, külön emelte az élmény, hogy a víz folyamatosan csöpögött a nyakunkba a sziklákról, így tényleg minden érzékszervünk részt vett benne. Mondjuk jött szembe valami amerikai csoport, szegények eléggé unták, az igaz is, hogy ez nem egy Grand Canyon, de azért elég ütős. Persze lehet, hogy csak nem szeretnek nyáron, éppen melegben vizesek lenni. Egyetlen baja volt: túl rövid. Még egy ideig mentem volna benne, de vége lett, így felmásztunk a felette levő hegyre, ahol láttunk kecskéket meg kacsákat libákat meg nyilván Bierstubét. Sajnos a szép napsütésből eső lett, de pont ekkor indultuk lefelé a lanovkával, így nem áztunk el nagyon. A jó öreg szerkentyűn egyszerre 4-en utazhatnak egy irányba, így jó ideig eltartott, amíg leértünk, de legalább elállt az eső. Sajnos azonban így is haza kellett jönni. Vissza kell még oda menni, annyi sok szép hely van még a környéken, sőt esetleg télen is érdemes lenne egy jót síelni Garmischban.
A nagyszerű napot megkoronázandó, este elmentünk komolyzenei izére, ingyé. Hétvégén ugyanis csináltak egy Klassik am Odeonsplatz nevezetű rendezvényt, amikor az Odeonsplatzon, az egyik legszebb belvárosi téren, a firenzei loggia másolatába beültetnek egy szimfonikus zenekart, és a téren lehet őket nézni meg hallgatni. Legalább 25 euróért, de inkább drágábban. Mert az egész teret bekerítik, sőt paravánokat is kitesznek, nehogy a csúnya ingyenélők lássanak valamit, így csak ilyen homályos képet tudtam csinálni. Azt viszont nem tudják megakadályozni, hogy a szomszédos parkban, a Hofgartenben egy jó sör mellett hallgassuk a zenét, aznap Rahmanyinovot meg Prokofjevet, még rengeteg sok emberrel együtt. Nagyon tetszik, hogy ilyen rendezvények vannak, és ilyen sok embert érdekel, és kimennek, ráadásul sokan együtt, közösségi programként.
Nagyon szép nap volt tehát szombaton, de ez még nem volt elég, vasárnapra is hagytunk a mókából. Majd írok arról is.
Hallgassatok ti is Rahmanyinovot, itt, ezen a videón. A folytatása pedig itt van.
Előtte megnézegettük a várost, kicsit hosszabban is a kelleténél, mert nem ment elsőre vezetőinknek a térképolvasás, így láttunk mindenféle csicsás alpesi házakat, meg a nagy sísáncot is többször, többféle szögből. Végül elindultunk befelé az erdőbe, meg a folyó is meglett, ami már itt is csinált kisebb vízeséseket, ezeket rögtön elkezdtük fotózni, mire az egyik vezető csaj ránk szólt, hogy nem kell minden kis vackot lekapni, fogunk még olyan vízeséseket látni, hogy csak na. Akkor még nem tudtuk, miről beszél.
Aztán végre elérkeztünk a völgy bejáratához, közben láttunk Bierstube teraszán disznót flangálni (biztos ő is szereti a sört), meg eső után gőzölgő háztetőt is. A völgybe belépve aztán megértettük, mit mondott a csaj. Leírhatatlan. Egy nagyon szűk, nagyon mély völgy, amiben elképesztő sebességgel robog a kristálytiszta folyó, iszonyatos robajt produkálva. Hihetetlen az élmény, nem találok szavakat rá, így nem is írkálok róla többet, inkább nézzétek a képeket, meg ezt a videót.
Csodálatos volt az egész, külön emelte az élmény, hogy a víz folyamatosan csöpögött a nyakunkba a sziklákról, így tényleg minden érzékszervünk részt vett benne. Mondjuk jött szembe valami amerikai csoport, szegények eléggé unták, az igaz is, hogy ez nem egy Grand Canyon, de azért elég ütős. Persze lehet, hogy csak nem szeretnek nyáron, éppen melegben vizesek lenni. Egyetlen baja volt: túl rövid. Még egy ideig mentem volna benne, de vége lett, így felmásztunk a felette levő hegyre, ahol láttunk kecskéket meg kacsákat libákat meg nyilván Bierstubét. Sajnos a szép napsütésből eső lett, de pont ekkor indultuk lefelé a lanovkával, így nem áztunk el nagyon. A jó öreg szerkentyűn egyszerre 4-en utazhatnak egy irányba, így jó ideig eltartott, amíg leértünk, de legalább elállt az eső. Sajnos azonban így is haza kellett jönni. Vissza kell még oda menni, annyi sok szép hely van még a környéken, sőt esetleg télen is érdemes lenne egy jót síelni Garmischban.
A nagyszerű napot megkoronázandó, este elmentünk komolyzenei izére, ingyé. Hétvégén ugyanis csináltak egy Klassik am Odeonsplatz nevezetű rendezvényt, amikor az Odeonsplatzon, az egyik legszebb belvárosi téren, a firenzei loggia másolatába beültetnek egy szimfonikus zenekart, és a téren lehet őket nézni meg hallgatni. Legalább 25 euróért, de inkább drágábban. Mert az egész teret bekerítik, sőt paravánokat is kitesznek, nehogy a csúnya ingyenélők lássanak valamit, így csak ilyen homályos képet tudtam csinálni. Azt viszont nem tudják megakadályozni, hogy a szomszédos parkban, a Hofgartenben egy jó sör mellett hallgassuk a zenét, aznap Rahmanyinovot meg Prokofjevet, még rengeteg sok emberrel együtt. Nagyon tetszik, hogy ilyen rendezvények vannak, és ilyen sok embert érdekel, és kimennek, ráadásul sokan együtt, közösségi programként.
Nagyon szép nap volt tehát szombaton, de ez még nem volt elég, vasárnapra is hagytunk a mókából. Majd írok arról is.
Hallgassatok ti is Rahmanyinovot, itt, ezen a videón. A folytatása pedig itt van.
Tollwood
Van itt a szomszédunkban egy bazinagy park, méghozzá nem is akármilyen, hanem az olimpiai park. Persze most nincs benne olimpia, viszont a stadionban vannak koncertek, ezek hallatszanak a kollégiumból is, meg ilyenkor nyáron csinálnak nagy nyári fesztivált Tollwood néven. Én már az építését is láttam, mert pont oda verik fel a nagysátrat, ahol haza szoktam biciklizni, ha a parkon jövök keresztül. Láttam is róla mindenféle plakátokat, hogy ebben a sátorban lesznek koncertek iszonyat híres német popsztárokkal. Így aztán nem is gondoltam rá, hogy menjek, hiszen nem akartam pénzt ki adni német popért.
Aztán a zárás előtti pénteken Ági szólt, hogy nézzük már meg mi van ott. Így kimentünk péntek este "tollwodolni". Olyasmi az egész, mint a Frühlingsfest, csak kultúráltabb. Nincsenek színes-pörgős-hányós játékok, amiken részeg gyerekek üldögélnek, van viszont rengeteg kézműves meg nem kézműves eladósátor, egy idióta zongora, meg nyilván sok vendéglátó sátor, amelyek különböző népek cuccait árulják. Így lehetett kókuszdióból levet szürcsölni, meg arab meg török sörsátorban ücsörögni, ahol persze nem (csak) sört árultak, és volt két magyar vendéglátó sátor is. Az egyik gulyáslevessel meg palacsinátval nyomult, a másik pedig lángossal. Mondjuk ezt a másodikat először olasznak néztem a tetején lévő színkombináció miatt, és csak utána mutatta Ági a lángos feliratot. Szegény lángosok elég világosak voltak, nem hasonlítottak az otthonira, viszont mindenfélét tettek rá, nem csak a sajt-tejföl-fokhagyma különböző kombinációit. A németek kajálták rendesen, de mi nem mertük kipróbálni, otthon úgyis jobb.
Tollwood után átmentünk a Studentenstadtba, ahol állítólag jó kis koktélakció van péntekenként, akik ott laknak, szoktak is oda menni, és hívtak minket is. A baj csak az volt, hogy a hely egy pincében van, ahol nincs térerő, így nem tudtuk megkérdezni őket, merre vannak pontosan. Egy kis bolyongás után feljutottunk az egyik épület 19., legfelső emeletére, ahol szintén valami kocsma van, de ott alig volt valaki, így csak egy fotót csináltam az éjjeli városról, aztán elindultunk haza, mert másnap korán keltünk. Hogy miért, azt lásd eggyel feljebb.
Tollwood után átmentünk a Studentenstadtba, ahol állítólag jó kis koktélakció van péntekenként, akik ott laknak, szoktak is oda menni, és hívtak minket is. A baj csak az volt, hogy a hely egy pincében van, ahol nincs térerő, így nem tudtuk megkérdezni őket, merre vannak pontosan. Egy kis bolyongás után feljutottunk az egyik épület 19., legfelső emeletére, ahol szintén valami kocsma van, de ott alig volt valaki, így csak egy fotót csináltam az éjjeli városról, aztán elindultunk haza, mert másnap korán keltünk. Hogy miért, azt lásd eggyel feljebb.
2009. július 12., vasárnap
2009. július 8., szerda
Jeeee
Jeeee mert végre nagy nehezen tegnap megvolt az egyik tárgyból a prezentációm, amire elvileg egész múlt héten meg még előtte is (jó, múlt hét előtt otthon voltam, a fene akart ezzel bíbelődni) készültem. Elvileg. Mert persze minden mással foglalkoztam, vasárnap például azzal nyugtattam magam, hogy majd foglalkozok ezzel is, csak megnézem a wimbledoni döntőt. Hát nem most játszottak több mint 4 órát??? De legalább nyert Federer. (Itt az egész utolsó gém.) A vége persze éjjeli tanulás lett, viszont tényleg királyul sikerült a kiselőadás, a kérdésekre is bírtam válaszolni (csak én kaptam értelmes, a témához kapcsolódó kérdéseket, ez vajon azért volt, mert mindent kihagytam, aminek benne kellett volna lennie, vagy azért, mert a többieket nem akarták zavarba hozni?), meg aztán a végén mindegyikünkkel nagyon elégedett volt a prof. Folytatás jövő héten többek között Peti előadásával.
A tanulás persze nem áll meg, még két vizsga meg egy kiselőadás lesz, miközben ti otthon Balatonban, Velencei-tóban, ilyesmi jó helyeken nyaraltok. Ja igen, épp most jött meg napi betevő viharunk. Hátha lesz utána megint szivárvány.
Azért nehogy azt higgyétek, hogy olyan nagyon rossz itt nekem, hiszen nyert Federer például szombaton is megyünk az Alpokba, Garmisch-Partenkirchenbe kirándulni. Remélem nagyon király lesz, napi betevő vihar legfeljebb vonaton ér minket, és iszonyat jót írok róla ide.
Addig is hallgassátok eztet. Éjjeli tanulás közben találtam, elképesztő gyöngyszeme a '90-es évek eleji magyar popzene legmélyebb, legsötétebb bugyrainak. Tiszta általános iskolai osztálykirándulás fíling. És még a témája is aktuális.
A tanulás persze nem áll meg, még két vizsga meg egy kiselőadás lesz, miközben ti otthon Balatonban, Velencei-tóban, ilyesmi jó helyeken nyaraltok. Ja igen, épp most jött meg napi betevő viharunk. Hátha lesz utána megint szivárvány.
Azért nehogy azt higgyétek, hogy olyan nagyon rossz itt nekem, hiszen nyert Federer például szombaton is megyünk az Alpokba, Garmisch-Partenkirchenbe kirándulni. Remélem nagyon király lesz, napi betevő vihar legfeljebb vonaton ér minket, és iszonyat jót írok róla ide.
Addig is hallgassátok eztet. Éjjeli tanulás közben találtam, elképesztő gyöngyszeme a '90-es évek eleji magyar popzene legmélyebb, legsötétebb bugyrainak. Tiszta általános iskolai osztálykirándulás fíling. És még a témája is aktuális.
2009. július 2., csütörtök
Visszagyüttem meg rögtön késtem is
Amint láthatjátok a címben (meg persze aki otthon van, az láthatja, hogy én meg nem vagyok ott), visszajöttem, és rögtön rohadt sokat kell tanulni. Tényleg.
Az esküvő nagyon király volt, iszonyat meghatódtam, és persze nagyon jó volt látni mindenkit. Igazából nem is nagyon akartam visszajönni (lehet, besegített az, hogy az esküvői buli után reggel 7-kor indult a vonat:P), de most nagyon király itt még a sok tanulás ellenére is, szóval annyira mégse bántam meg.
Ja igen, hogy miért késtem. Hát csak azért, mert tegnap volt Dénes barátom szülinapja, viszont nem emlékeztem meg róla időben, így most Dénes, te kérhetsz számot itt a blogon, és természetesen utólag is boldog szülinapot, Isten éltessen!
Azért most is van zene, mégpedig egy szép klasszikus darab, ami elhangzott az esküvőn is.
Az esküvő nagyon király volt, iszonyat meghatódtam, és persze nagyon jó volt látni mindenkit. Igazából nem is nagyon akartam visszajönni (lehet, besegített az, hogy az esküvői buli után reggel 7-kor indult a vonat:P), de most nagyon király itt még a sok tanulás ellenére is, szóval annyira mégse bántam meg.
Ja igen, hogy miért késtem. Hát csak azért, mert tegnap volt Dénes barátom szülinapja, viszont nem emlékeztem meg róla időben, így most Dénes, te kérhetsz számot itt a blogon, és természetesen utólag is boldog szülinapot, Isten éltessen!
Azért most is van zene, mégpedig egy szép klasszikus darab, ami elhangzott az esküvőn is.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
