Museum Brandhorst

Jó régen volt már vasárnap, már senki nem is emlékszik milyen szép idő volt akkor. Na, nekem sikerült aznap múzeumba mennem. Egy mentségem van: az utolsó nap volt, hogy ingyen lehetett megnézni. Ez a múzeum ugyanis most nyílt (pontosabban pont egy hete) és vasárnapig ingyen lehetett bemenni. Mielőtt odamentem, annyit tudtam csak róla, hogy nagyon színes kívülről az épület (pont mellette van óránk kétszer is egy héten), meg hogy modern művészeti gyűjtemény van benne. A művészek közül egyedül Andy Warhol nevét hallottam már életemben, de hozzá se tudtam semmilyen alkotást kötni (most már tudok, nekem ez tetszett a legjobban tőle (élőben sokkal jobb, mint így)). Ennyit a modern művészeti ismereteimről.
Miután kiálltam a végül nem is olyan hosszú sort, kezembe kaparintottam egy ismertetőt, ami a lehető legszűkszavúbban nem mondott semmit a múzeumról, és nekiestem modern művészetet fogyasztani. A füzetnek egy értelme volt: kiderült, hogy a kiállított művek gyakorlatilag Udo és Anette Brandhorst magángyűjteménye.
Maga az épület belül egyszerű, egyáltalán nem színes, viszont nagyon világos, sok a természetes fény, ami múzeumoknál viszonylag ritka (vagy csak nekem új). Nem véletlenül írtam az előbb, hogy művészetet fogyasztani, eléggé szkeptikusan álltam hozzá a modern művészeti gyűjteményhez, de szerencsére nagyot csalódtam.
Rögtön az első teremben megtaláltam kedvencemet, Sigmar Polke alkotását (címmel együtt üt nagyot!), de akadtak azért a kedvencnek igen erős kihívói. Például Ed Ruscha pár műve, ez és ez. Az első képet ismét a címével együtt érdemes nézni, nekem így együtt a kettő zseniális. Ezért nem értettem, miért jó, ha minden második műnek az a címe, hogy cím nélkül. Egyszer poén, de többször... Természetesen festmény illetve kép volt a legtöbb alkotás, de egy másik kedvencem épp szobor volt (na, ennek sincs pont címe). Aztán voltak mindenféle installációk meg multimédiás dolgok, azok általában már elszálltabb valamik voltak, a múzeum azonban igen kellemes vasárnap délelőtti időtöltésnek bizonyult (főleg ingyen:).
Annak ellenére, hogy fent leszóltam a multimédiás dolgokat, a legmegrázóbb élményt pont egy rövidfilm adta. Anri Sala albán filmes készített még főiskolás korában egy dokumentumfilmet édesanyjáról, Intervista- finding the words címen. A film az albán kommunizmusról, majd a rendszerváltás utáni időkről szól az édesanya szemén keresztül, aki szentül hitt a kommunizmusban, és tevékeny részese volt a rendszernek, majd nem értette/nem érti mitől hullik darabjaira a rendszer összeomlása után minden. Nagyon érdekes volt, mind a történet (nem sokat tudtam/tudok Albánia történetéről), mind a filmes megközelítés. Sajnos csak angol felirat van az albán nyelvű filmhez, nem is tudom rajtam kívül hányan nézték még végig, pedig nem hosszú és nagyon érdemes. Mondjuk azt nem tudom, a (nyugat-) németek mennyit értenek az egészből...
A film után a múzeum fennmaradó (kisebbik) részére már nem is nagyon tudtam koncentrálni, pedig egy egész emeletnyi Cy Twombly képet néztem végig. Köztük volt a lepantói csatáról festett 12 képes sorozata (még véletlenül sem csatajelenetek! Itt van a 12-ből egy.), meg csomó képe, amiken rózsák voltak, és különböző költők rózsás versei ihlették őket (pl Emily Dickinson, Rainer Maria Rilke).
Összefoglalva, egyszer érdemes volt elmenni, és főleg menő dolog egy frissen nyílt múzeumban bóklászni. Fotózni ismét nem volt szabad, így csak neten talált fotókat tudok linkelni.
Zenének pedig (mivel több kérés még nem érkezett) íme a Superman film főcímdala, az egyik installációt ugyanis Superman szülőhelye, a Krypton bolygó, azon belül is Kandor városa ihlette.

Bayerische Motoren Werke

Legelőször is, ahogyan megígértem, boldog névnapot Pominak, és íme a két választott szám, hallgassátok őket olvasás közben:



A héten kedden (aznap nem volt party, csak hétfőn, szerdán és csütörtökön) elvittek minket BMW gyárba. Előre kellett rá jelentkezni, mert korlátozott volt a létszám, és valamiféle véletlen folytán engem is beválasztottak (állítólag a jelentkezési sorrend döntött, de nem hiszem el, mert valamikor délután írták a mailt, én meg éjfélkor jelentkeztem...). Mondanom sem kell, mennyire örvendtem...
Az egész a BMW-Welt nevű, ultramodern épületben kezdődött, mely múzeum meg szalon meg mindenféle egyben. Természetesen rengeteg BMW autó (meg motorbicikli is, de azok engem nem annyira érdekelnek, inkább Gusztyónak valók) kiállítva, mindegyikhez oda lehet menni, nézegetni, csak sajnos beleülni nem. Viszont ki van állítva mindenféle önfényezés, hogy mennyire okos, ügyes és szép a BMW, hogy a csúcstechnológiát pakolja az autóiba, feltalálja a spanyolviaszt és hasonlók. Ebben az a jó, hogy itt viszont sok mindent lehet tapizni, van szimulátor is, meg ilyenek. De a lényeg nem itt volt, hanem a gyárban.
A vezetés unalmas filmnézéssel kezdődött, amiből megtudtuk, hogy a BMW repülőkkel kezdte az ipart, a II. világháború után meg motorokkal kezdte újra, most pedig a világon mindenhol van gyáruk (a BMW bicikliket pl. Magyarországon gyártják, de ez nem a filmben volt, hanem itt olvastam), stb. A vezető bácsi kismilliószor láthatta már, mert mielőtt még elkezdődött volna, kislisszolt a teremből, nehogy végig kelljen néznie. Utána meg úgy kellett érte menni, nem akart visszajönni hozzánk magától. Azért nagy nehezen kiosztotta a fülhallgatókat, hogy azokon halljuk az okosságait, amiket egy mikrofonba mond. Ez azért jó, mert nem kell körülötte tözsölögni, és a zajos gyárban fel tudjuk tekerni a hangerőt, hogy semmiről se maradjunk le. Sajnos fotózni nem lehetett, úgyhogy meg kell elégednetek a szóbeli beszámolóval.
A müncheni gyárban motorgyártás (nem motorkerékpár, hanem "hajtómű") és összeszerelés is van, a 3-as sorozatot rakják itt össze, de motort a többi sorozatnak is gyártanak. Napi 900 autót szerelnek össze és 1800 motort gyártanak le (bácsi szerint, a honlap 1200-at mond, valaki hazudik...), heti 5 napot termelnek, reggel 6-tól éjfélig. Két műszakban dolgoznak, mindenki 4 napot az 5-ből (gondolom nem jófejségből, hanem a válság miatt, bár ez is jobb, mintha kirúgnák őket).
A vezetés a folyamat legelején kezdődött, a karosszéria elemek méretre vágását mutatták meg először. Itt végtelen gép végtelen mennyiségű mindenféle fémet munkált meg, nagy volt a zaj, stb. Ezután egy sokkal izgalmasabb rész következett, ahol az elemekből fokozatosan összerakják a karosszériát. Ezt robotok csinálják, rengeteg robot kar táncol egymás körül, sose ütköznek össze, és mindig pontosan tudják, mit, mikor és hol kell csinálni, igazán látványos az egész, és csak egy-két felügyelő van hozzá. És már a '70-es évek óta robotokkal gyártanak... A robotok márkája egyébként Kuka, állítólag Augsburgban gyártják őket és nagyon menők, mi pedig nem árultuk el senkinek, mennyire menő a nevük magyarul...:)
Ezután az elkészült kasztnikat festik jó sok lépésben, mindenféle védő- meg ápoló- meg kopórétegeket festenek rájuk, majd persze megkapják végleges színüket is. Természetesen ezt is robotok csinálják, akik ki is tudják nyitni a kocsik ajtaját, hogy belülről is felvigyék a megfelelő rétegeket, majd szépen visszacsukják az ajtót. És nyilván tudják a különbséget kombi és szedán között, sose rontják el.
A festés után az üres külsők egy nagy raktárba kerülnek, ahonnan majd egyszer kiveszik őket, és innentől már a megrendelő kívánalmai szerint töltik meg tartalommal. Például motorral, amiből rengeteg féle választható, megmutatták a motorgyártó részleget is, de sajnos csak messziről, viszont tapizhattunk 3 db különböző elrendezésű 6 hengeres BMW motort. Nem mindennapi lehetőség...
Végül elérkeztünk a leglátványosabb és leginkább embereket foglalkoztató részhez, a tényleges összeszereléshez. Itt rakják össze teljesen a kocsikat, beléjük teszik a motort, hajtásláncot, futóművet, üléseket, kárpitot, műszerfalat, mindent. A végén pedig elviszik tesztelni a kész autókat. Na itt nagyon irigyeltük azokat a bácsikat és néniket, akik ha csak pár métert is, de egész nap vadiúj BMW-kkel furikáznak a gyártósor végétől a tesztpadig, ahol pedig tövig nyomhatják a gázt a bivalyerős kocsiknak.
Ha már a nénikről volt szó, érdemes megemlíteni, hogy a BMW foglalkoztatja a német autógyárak közül a legtöbb nőt, ha jól emlékszem 8%-a (vagy valami hasonló nagyságrend) a dolgozóknak nő, és gondolom a legtöbben inkább az irodákban csücsülnek. De ha 8%-kal az elsők, mennyien lehetnek a többieknél?
Körül és belül ennyi volt a BMW gyár, tényleg nagyon izgalmas és egyedi élmény, nagy kár, hogy nem szabad fényképezni (persze azért ők is érthetők, nehogy a csúnya Audisok mindent szépen lefotózzanak és lekoppintsanak - bár szerintem baromira nem szorul rá egyik nagy autógyár sem arra, hogy a másikról koppintson). Zárásként íme egy itt gyártott autó képe:

Partitájm

Valahogy úgy alakult a hét eleje, hogy többször is partitájm volt, azaz különböző bulikba hívtak meg.
Hétfőn tanulok vadul, másnap házi beadás, amikor bekopog indonéz haver, hogy van-e kedvem vele meg pár haverjával a konyhában kicsit kajálni, nótázni, ilyesmi. Hát mondom, be kell fejezni a nyavalyás házit, de utána mindenképp. Mire kiértem, ők már túl voltak a vacsorán, de hagytak nekem egy kis lasagnét, majd előkerült a sör meg a bor, meg persze olasz srác gitárja. Ja igen, elég nemzetközi buli (vagy inkább csak olyan bulika, ha van ilyen magyar szó, vagy hogy másképp lehet a buli szót kicsinyítő képzővel ellátni? Segítsetek!) volt ez: van ugye inodnéz srác, aki félig azért német is, neki olasz a barátnője, akinek itt volt egy olasz haverja (a gitáros), akinek német a barátnője. A bonyolult családi kapcsolatokon túl ott volt még egy német, egy svájci, meg egy magyar srác (gyk. én) is. Olaszok egy pillanat alatt fergeteges hangulatot varázsoltak, srác nyűtte a gitárt keményen, teli torokból üvöltötték a dalokat, amikhez valaki ütötte az asztalt dob híján, és mindenki nagyon jól érezte magát, csak nem tudtunk énekelni, mert nem nagyon ismerjük (legalábbis én nem) az olasz slágereket. Öreg hiba. A hangulat érzékeltetésére itt van egy rövid kis videó, persze remek érzékkel nem a legpörgősebb dalt vettem fel, de azért jó szórakozást.

Másik partitájm szerdán volt, aznap kezdődött a nagy ifjúsági fesztivál a Studentenstadtban, a StuStaCulum. Ennek majd vasárnap lesz vége, minden este van koncert, színházi előadás, rengeteg sör és rengeteg ember. Meg 4 eurós belépő, amit én lelógtam. Szerda este helyi menő ska zenekar, a beNUTS játszott, mondták menjek, milyen jó lesz, az UEFA-kupa döntő nem izgalmas (tényleg nem volt az). Ska koncerten egyszer voltam, Open Stage koncert előzenekara volt a Malacka és a tahó nevű banda. Egész jót lehetett idétlenkedni meg ugrabugrálni a zenéjükre, gondoltam most is hasonló lesz. Hát, annyira nem volt az, egy-két számra azért lehetett tényleg ugrálni, de senki nem értette, mit keresnek ugrálós ska koncerten lassú számok. Videót azért itt is csináltam, íme:

Viszont jó multikulti volt az egész, minden népség együtt ugrált, az énekes gyerek meg minden nyelven énekelt, kivéve magyarul (bezzeg Malackáék...). Mondjuk azt nem hiszem el, hogy amikor benyögte, hogy most japánul fog énekelni, akkor tényleg japánul is makogott utána. Végül nem mentem rögtön haza, mert inkább megittunk egy sört, meg találkoztam hétfőn megismert német gyerekkel, meg pár új arccal is.
Kis partibeszámolómat olvashattátok, lesz majd még ilyen, ha lesz miről, addig is hallgassátok Malackáékat:)

Update: Csütörtökön pedig Anti, Dani, Jan és Matyi a Gellért-hegy közepéről hívott fel skype-on. Ők is söröztek, én is itt a szobában, láttuk is egymást kamerán, sőt, megmutatták nekem a szép kilátást a hegyről, nehogy elfelejtsem milyen a Vár. Szóval, party never ends. Köszönöm az élményt a fiúknak, és Jannak, hogy nem hagyta, hogy ezt az élményt megtartsam magamnak.

15=23?

Nagyon szégyellem magam. Elvagyok vígan itt Münchenben, miközben elfeledkezem kedves Zsófia nevű ismerőseim (elég sokan vannak) névnapjáról. Ez így nem járja. Ezúton kívánok nagyon utólag is boldog névnapot, és egyben (utó)névnapi akciót hirdetek: mától fogva egészen május 30-án 23:59-ig minden olvasó, akit Zsófiának hívnak, egy ehhez a bejegyzéshez írt kommentben kérhet egy zeneszámot, amelyik a komment beérkezése utáni következő bejegyzésben szerepelni fog, természetesen megemlítve, hogy ki kérte a számot. Egy Zsófia csak egyszer kérhet! Kivéve egyvalakit, aki kétszer is kérhet, egy tegnapi, zártkörű nyereményakció nyereményeként. Remélem, sikerül így kedves Zsófia ismerőseimet kiengesztelni.

Regensburg

Olyan régen volt már zene (meg bejegyzés is...), biztos hiányzott nektek, úgyhogy most pótolom (szerencsére azért nem voltunk teljesen zene nélkül, Kristófnál lehetett hallgatni finn remekeket). Ez a két szám volt összesen használható a szombat esti Erasmus bulin, aminek másnapján (nem, nem másnaposan!) elvittek minket Regensburgba.


Szerencsére csodaszép időnk volt, pedig egész héten, sőt még aznap éjjel is esett meg fényképezték a Google Mapset, szóval kezdtük már feladni a reményt. Aztán viszont már meg se lepődtünk, hogy milyen gyorsan és kulturáltan oda lehet utazni, mint ahogy azon sem, hogy ezt a várost is a rómaiak alapították, a változatosság kedvéért. Csodaszép városka (városka... 130 ezren laknak benne, többen mint a legtöbb magyar városban), legalábbis az óvárosa, amit megmutattak nekünk. Nem véletlenül része a világörökségnek. Természetesen a japán turista életérzés nemhogy gyengült volna, hanem ennyi szépség láttán csak erősödött, ennek erősen megválogatott termését nézegethetitek itt.
Az aznapi két vezető srácunk, Amadeus és Michael nagyon felkészült és talpraesett volt, rögtön érkezés után nyakunkba vettük a várost és sok-sok érdekességet tudhattunk meg róla. Rögtön a dómról például azt, hogy rengetegszer leégett, volt, hogy az egész várossal együtt, és a mai formáját potom 600 év építés után nyerte el. Szegénynek állítólag nagy baja, hogy homokkőből van, ezért állandóan szétmegy a sok savas mindentől, ami a nedvességgel rákerül, és folyamatosan javítgatni kell. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre szép, csináltam képeket dögivel, csak sajnos csomó bemozdult. Nagy kedvencem a gótika, ahogy ezt már írtam is, ez a templom is megdobogtatta a szívemet, de valahogy az olaszoknál meg a spanyoloknál jobban tetszett. Nem tudom, hogy ez a németek hibája-e, vagy esetleg az én korlátoltságom az oka...
Szerencsés város Regensburg, mert azon kevés német városok egyike, amelyek történelmi belvárosát nem lőtték porrá a II. világháborúban. Azért sajnos így is elpusztult néhány régi épület, ráadásul a Messerschmitt gyár is a város határában volt, szóval így is kaptak rendesen. A dóm után elkezdtük bejárni az óváros hangulatos szűk utcáit, tereit. Michael elmesélte, hogy itt is az volt a menő a középkorban, akinek a legmagasabb lakótornya volt, ezekből pár még ma is látszik (ő San Gimignanóhoz hasonlította, ott azért több a torony, ráadásul kisebb helyre bezsúfolva). Ma ezekben kollégium van, állítólag németeknek esélytelen benne lakni, mindegyikben amcsik vannak...
A dóm mellett a másik fő attrakció a Duna-part, a XII. századi kőhíddal, ami az 1800-as évekig az egyetlen volt a városban. Csodaszép a város a hídról meg a Duna túlpartjáról, a híd tövében pedig ínycsiklandó kolbászt sütnek, amit természetesen ki kellett próbálnunk. Itt ért véget a vezetés, innentől a legtöbben leültek sörözni meg napozni, de páran nem bírtunk magunkkal, és tovább róttuk a város utcácskáit. Így találtunk rá véletlenül a Thurn und Taxis kastély mellett egy gyönyörű templomra, ami ugyan nem gótikus (bár szerintem eredetileg az volt, csak átépítették barokká), de nagyon szép dolgok vannak már körülötte is, bent meg aztán végképp. Magába a fent említett kastélyba nem tudtunk bemenni, egyrészt mert sokba került, másrészt pedig alig volt időnk. Inkább felmentünk az egyik evangélikus templom tornyába megnézni fentről is a várost, természetesen innen is csodaszép, a kedves pénztáros bácsi pedig felismerte kb. két szóból, hogy páran magyarul beszélünk.
Egyébként érdekes dolog, hogy miért lett evangélikus város Regensburg. Az egész úgy kezdődött, hogy a város a középkorban önálló és nagyon gazdag volt (így volt pénzük saját kőhídra is), saját önkormányzattal, mindenfélével, nem függött holmi német hercegektől meg királyoktól, emellett pedig püspök is székelt itt. Aztán vége lett a szép időknek, a bajor hercegség megszerezte a várost, de ez sehogysem tetszett nekik. Kapóra jött a reformáció, amikor először 1541-ben, majd később is hitvitákat tartottak itt katolikusok és protestánsok, hátha meg tudnak egyezni valami közösben (természetesen nem tudtak). (Egyébként milyen jó nekik, hogy ráértek erre, ugyanebben az évben sétáltak be vígan a törökök Budára...). A város vezetői viszont meglátták a lehetőséget, és az egész város hipp-hopp áttért az evangélikus hitre, így remélve nagyobb függetlenséget a katolikus bajor hercegektől. Ennek az lett a vége, hogy még egy ideig itt tartották a német birodalmi gyűléseket (az Altes Rathausban), ami jót is tett a városnak a rengeteg követ, nagy méltóság miatt, de azért fokozatosan vesztett már amúgy sem a középkori jelentőségéből. Közben pedig az evangélikus város római katolikus püspöki székhely mind a mai napig.
Ezzel kb. véget is ért a napunk, még megnéztük a szintén gyönyörű Alte Kapellét (nem, nem ugyanaz, mint az előző templom, csak nagyon hasonlít), majd kivánszorogtunk az állomásra, hogy a kényelmes német vonatok egyikével szépen hazavitessük magunkat. Na persze, szép is lett volna. A vonat eleve 15 percet késett, majd annyi hely se volt rajta, hogy moccanni lehessen, nem beszélve a nagy melegről. Nem tudom, hogy ez annak köszönhető-e, hogy ezt a járatot (a reggelivel ellentétben) nem a Deutsche Bahn (vegyes, német állami és magán vasút), hanem valami kisebb magáncég üzemeltette, mindenesetre ez nem kellett volna a nap végére.
Azért egy dolog miatt hasznos volt ez a vonatozás is: megtudtuk, hogy a németek rögtön leszállnak, ha megáll a vonat, függetlenül attól, hogy van-e megálló vagy sem. Legalábbis, amikor egyszer megállt a vonat a mező közepén (ismerős helyzet...), legalább 20-szor nyomatékosan megkértek, hogy ne szálljunk le, mert nem megállóban vagyunk. Aztán ugyanezt eljátszották a müncheni érkezés előtt is, amikor nem tudott beállni még a vonat a pályaudvarra a peronhoz. Milyen érdekes a német lélek...

FC Bayern München - Bayer 04 Leverkusen 3-0

Korán kelés, borzasztó idő, vacakol az egyetem az ösztöndíjjal, rosszabb hétkezdetet nehéz lett volna elképzelni. Főleg, hogy még páran ki is találták, hogy menjünk Bayern meccsre, kedden hétközi forduló, de én, hála az egyetem fent említett viselkedésének, ezt is lemondtam, pedig erre készültem, mióta idejöttem. Végre el tudtam viszont menni teniszezni, és még Antival is találkoztam, ez legalább kicsit feldobta a napomat.
Aztán kedden, óra közepén jött az SMS, hogy van olcsó jegy az esti meccsre, kell-e, most vagy soha, gyorsan fogy. Nyilván kellett... Innentől fogva egész nap alig bírtam magammal, este Bayern meccsre megyek, hihetetlen. Voltam már focimeccsen ezelőtt is, de azért a magyar válogatott és a Puskás Stadion nem egy Bayern München illetve Allianz Arena.
A meccs este 8-kor kezdődött, én valamivel 7 előtt elindultam, mert jó messze északon van, és az a metró nem jár még csak a környékemen se. Jól tettem a korai indulást, mert úgy tűnt, az egész város meccsre megy, és természetesen mindenki az egy szem arra járó metróval, ami 10 percenként közlekedik. A hangulat jó volt, de nem magyar meccshangulat, egyben maradt a metrókocsi és a Leverkusen mezes embereknek sem kellett bújkálniuk.
A metróról leszállva megpillantottuk a 69 ezres arénát, amely uralja a tájat, főleg, hogy gyakorlatilag a semmi közepén épült, egy szem szélerőmű van mellette és kész. Kicsit aggódtunk, hogy beérünk-e a kezdőrúgásra, mert rengetegen voltak előttünk, és 3/4 8 körül sikerült a sorba beállnunk, de csodák csodájára egy gyors motozás és vonalkód leolvasós beléptető kapu után már bent is voltunk. A stadion legtetejébe szólt a jegyünk, így végtelen lépcsőt megmászva jutottunk fel a helyünkre, ahonnan aztán pazar látvány tárult a szemünk elé: a hipermodern, tényleg szép stadion csordultig tele, az ultrák hangja bezengi a teret, és a csapatok éppen a kezdőrúgáshoz állnak fel. Nem maradtunk le semmiről.

A szektorunkban vegyesen voltak hazai és vendég drukkerek, azért is adták ilyen olcsón, mert a vendégek nem tudták megtölteni és az utolsó pillanatban kellett eladni a maradék jegyeket. Sajnos az első félidő elég unalmas volt, egy-két tizenegyes gyanús helyezttől és jópár idiótán kiosztott sárgalaptól eltekintve semmi különös nem történt. Azért a hangulat jó volt nagyon, ha már a meccs nem volt izgalmas, hát szórakoztatta magát a közönség különféle rigmusokkal, taps-variációkkal, hasonlókkal.
Bezzeg a második félidő... Rögtön góllal kezdett a hazai csapat, ez aztán mindenkit feldobott. Olyan hangulat kerekedett a stadionba, azt kívántuk, bárcsak sose lenne vége. Aztán a Leverkusen egyre kevésbé akart focizni, a Bayern belőtt még két gólt, és kihagyott még egy nagy halom helyzetet. Közben a szurkolók sem voltak tétlenek, egyre újabb rigmusokat tanultunk, a rendőr bácsik pedig kivittek pár rosszalkodó Leverkusen drukkert, nehogy nagyobb baj legyen. Pedig valószínűleg nem lett volna, a hazai szurkolók csak nevettek szegényeken, de hát rendőr bácsiknak ez a dolga.
Sajnos gyorsan vége lett, sokkal gyorsabban, mint ha tévén néztük volna, de még ottmaradtunk egy jó ideig, nem tudtunk szabadulni. Természetesen megvártuk, amíg a csapat odajött a mi részünkhöz, hogy megköszönje a bíztatást, majd belopóztunk egy lenti szektorba, ami a pályáig ér, hogy még közelebbről megnézhessük az arénát. Hát, innen is fantasztikus, lent érezni igazán ahogy körülvesz a hatalmas épület, a pálya pedig tényleg karnyújtásnyira van. Kár, hogy ide nem osztanak olcsó jegyet... Természetesen rengeteget fényképeztünk, természetesen mobillal.
Hazafelé megcsodáltuk a pirosba kivilágított Arénát, így is gyönyörű, majd ismét rácsodálkoztunk a kultúrált szurkoló-hadra, megint nem volt metró szétverés, mocskos BKV, semmi ilyen. Végül egy jó nagy dönerrel zártuk le ezt a csodás estét.
Hatalmas köszönet Kapp Petinek, hogy megszerezte az olcsó jegyeket!

Augsburg

Kedvenc pátyulgatóink (akik MESA névre hallgatnak) elvittek ma minket Augsburgba. Először azt hittük, ma is hasonló lesz a nemzetiségek aránya, mint a müncheni városnézésen (azaz kb. csak magyarok), de végül elég sokan összegyűltünk a pályaudvaron, természetesen utolsóként MESA-s pajtásaink érkeztek meg.
Első öröm: emeletes vonattal megyünk, nyilván fent kell ülni. Második öröm: a picit több mint 70 km-es utat potom 3/4 óra alatt meg fogjuk tenni (nem mertünk utánaszámolni, otthon ez mennyi idő lenne...) A városról útközben megtudtuk, hogy ez Bajorország harmadik legnagyobb városa (München és Nürnberg után), meg hogy ez Németország második legrégebbi városa (Trier után), és Augustus császár alapította, akiről a nevét is kapta (ahogyan egyébként Trier is, csak ők az Augusta Treverorumból az utóbbit tartották meg).
A vonatról leszállva meg is hallgathattuk a fenti okosságokat, ha esetleg nem tudnánk olvasni, majd nekiindultunk a városnak. Rámtört a japán turista életérzés, ezért mindent lefotóztam, ami szembejött, de szerencsére most este lenyugodva válogattam is egy kicsit, ennek az eredményét láthatjátok itt.
Első megállónk a Szent Ulrich és Afra bazilika volt, amelyet valamikor az 1600-as évek elején fejeztek be, de gótikus (szeretem a gótikus templomokat meg egyéb épületeket). A két szent Augsburg nagy szentjei, egyikük püspök, másikuk vértanú volt, a harmadik nagy augsburgi szentnek pedig a templomban vannak az ereklyéi (a nevére nem emlékszem, valami fura, s betűvel kezdődő volt). Érdekesség, hogy a templom szorosan egy korábbi, kisebb templomhoz épült, amely ma evangélikus templomként működik, ezt az épületet vezetőnk úgy sem vette észre, hogy épp előtte állt (lehet, hogy éppen azért...).
Innen indul/ide érkezik a belvároson végigfutó főutca, ezen indultunk befelé, útközben láttunk esküvőt, szép házakat, szökőkutakat, szép udvart, és megérkeztünk a városházához, amely az arany tanácsterméről híres. Tényleg hihetetlen pompás terem, engem a firenzei Palazzo Vecchio nagytermére emlékeztet, annál persze kisebb és fiatalabb is, de ragyogóbban lett felújítva. A Fuggerek építtették, akik a város híres urai és a középkorban meg kicsit utána Európa híres bankárai voltak.
A városban egyébként minden kötődik valahogy a Fuggerekhez (meg Luther Mártonhoz, úgy tűnt, minden második házban volt, lehet, hogy ő itt úgy járt, mint nálunk Petőfi?), rengeteg mindent építtettek itt a rengeteg pénzükből. Köztük a legérdekesebb a Fuggerei, amely a világ legrégebbi, ma is működő szociális lakóépület együttese/lakótelepe (segítsetek, a Sozialsiedlungra/social settlementre van rendes magyar szó?). 1521-ben alapította a dúsgazdag Jakob Fugger, azóta működik, utoljára az 1960/70-es években bővítették. Az éves lakbér 0,88 euró azaz 88 cent, plusz a villany, fűtés, szemétdíj és napi három ima a Fuggerekért. Persze bekerülni nem egyszerű, augsburginak, katolikusnak és önhibán kívül rászorulónak kell lenni, most 150-en élnek benne. Meg lehetett nézni az eredeti és a mostani lakásbeosztást, berendezést is, nem nagyok, de bőven jók ezek a lakások. Az egész egy kis város a városban, van saját temploma, boltja, ilyesmi, és még most is fizetni kell a kapuőrnek, ha valaki este 10 után szeretne bejutni a falon belülre. Szerintem nagyon jó fejség volt a Fugger bától, hogy ilyenre költötte a pénzét.
Innen elmentünk a dómba, ami szintén gótikus (ez jó:), de épp mise volt benne, így sokat nem lehetett nézelődni. Azért a környéke nagyon szép, és, ahogy az egész városban, rengetegen üldögéltek, sétáltak kint (ez nálam szintén jó pont).
Később a városban császkálva szembejött egy szép nagy felvonulás, amelyik a dómból jött (vége lett a misének), mindenki népviseletben volt, és szigorúan párosával meneteltek végig a főutcán jó kis német népzenére. Annyira megtetszett, megkérdeztük mi ez, és kiderült, hogy a bánáti németek felvonulása, akiket a környékre telepítettek. A kedves néni, akivel beszéltünk, még picit tudott is magyarul és nagyon megörült, hogy magyarok vagyunk, mint ahogy mi is megörültünk nekik, csináltam videót is.

A bejegyzés elején rajzolgató srácot szintén sétálgatás közben láttuk. A helyi Karstadtot (kb mint nálunk a Skála volt) épp felújítják, ezért körbe van véve palánkkal, ahogy minden jó építkezés. Azonban itt kitalálták, hogy ne legyen egyhangú az egész, mindegyik nagy palánkra festhet egy-egy "művész" arc valamit, és ebből egy nagyon színes, modern művekkel teli valami lett. Nekem nagyon tetszik ez az ötlet, feldobják a hangulatot, és látványosságnak is érdekes, ahogy éppen készül egy ilyen alkotás.
Végül a nap megkoronázásaként beültünk egy sörkertbe helyi sört inni.
Igazán megérte ez a nap, hangulatos és élettel teli Augsburg óvárosa, és még az idővel is szerencsénk volt, most kezdett csak el ömleni az eső.
Update: a nap mondását majdnem elfelejtettem megosztani veletek: "A német nem egy kicsapongó népség." (by Kapp Peti) (lehet, hogy csak nekem tetszik, de elképzeltem egy németet, ahogy épp kicsapong...)
Update3: update2-t kiszedtem, mert úgy látszik, a németek nem szeretik mutogatni külföldön, ahogy kicsaponganak. Ezek szerint tényleg nem kicsapongó népség:) (vagy csak szégyellik...)

Olympiapark

Rövid kis bejegyzés, zene nélkül...
A héten hazafelé kerekeztem és nem a szokásos útvonalon jöttem, hanem betévedtem az Olympiaparkba. Csináltam is gyorsan pár képet, ez is egy hatalmas park az olimpiai létesítményekkel a város közepén. Érdekes egyébként, hogy München mennyi mindent köszönhet az olimpiának (gondolom a többi város is, de más olimpiai városban még nem voltam). Akkor épült a metró, az olimpiai park nem kevés létesítménye, és szinte egy egész új városrész a parktól északra, amit akkor a sportolók és "hozzátartozóik" használtak, most meg egy hatalmas kollégium, szinte önálló város (nem Studentenstadt, az arrébb van, de szintén kb akkor épült) az egyik része, mellette pedig a BMW terpeszkedik. Tényleg nem tűnik rossz biznisznek egy olimpia...
A parkban a sok zöldön kívül még egy dolog tetszett nagyon (szintén biztos igaz ez máshol is, csak én nem láttam): egy jó nagy csoport idősebb hölgy és úr nyári curlinget játszott (aki nem ismeri a curlinget, egy kis bevezetés itten). Persze csak én neveztem el annak, egy kicsit azért egyszerűbb volt a versenysportnál, de nagyon ügyesen céloztak igen-igen messziről is, és láthatóan nagyon jól érezték magukat a nagyon nem jó időben is. Tetszett, hogy így összejárnak, jó kedvvel együtt tudnak lenni és önfeledten játszani egyet.
Szerintem ez fontos. Nagyon.

Krízis a konyhában

Az első igazán húzós helyzet ittlétem alatt, izzott a levegő, kemény támadások, nagy bocsánatkérések, tisztára, mint egy szappanoperában. Ráadásul németül.
Szerencsére nem hal éhen senki, ennyire azért nincs krízis, ellenben volt ma a koliban egy válság-gyűlés, konyha ügyben. Sajnos az elmúlt hetekben iszonyatosan mocskos lett a konyha, mert nem mindenki takarított fel maga után, aki pedig be volt osztva azon a héten konyha felelősnek, nem csinált semmit. Ennek az lett a vége, hogy csütörtökön a svájci srác 5 órás kemény munkával kitakarított mindent és nagyon elege lett az egészből és összehívta ezt a gyűlést.
Elég feszülten kezdődött, mert mindenki felhozta a saját sérelmeit, meg hogy a másik mikor nem takarított, de dortmundi indonéz jogász barátunk ékesszólásával elsimította az ellentéteket. Aztán mindenki előállt megváltó ötleteivel, amelyeknek mind ugyanaz volt a lényege: mindenki takarítson el maga után. És miután mindenki megdicsérte a másikat, hogy milyen jó ötletet mondott, megszületett a nagy elhatározás: mindenki fel fog maga után takarítani! Hát ez igazán nagy megkönnyebbülés volt mindenkinek, így vidáman beszélgetve tért vissza mindenki a szobájába, és senkit nem zavart már, hogy tiszta hagymahéj a padló, hiszen ma egyrészt vasárnap van, akkor nem takarítunk, másrészt pedig úgyis mindenki fel fog maga után takarítani. Kíváncsi leszek... (Én az egészen megfigyelői státuszban vettem részt, hiszen, amint nagyon bölcsen megjegyezték az elején, én még új fiú vagyok, nem tudom hogy mennek itt a dolgok.)
Azért történt ma más is, voltunk gyönyörű kastélyparkban a Schloß Nymphenburg körül, egy kicsit le is égtem, de nagyon király volt, rengeteg orgona, rengeteg madár és igazi piknik hangulat. Képek pedig itten.
Gondolkoztam, legyen-e most is zene, végül arra jutottam, hogy már nagyon elkényeztettelek titeket, úgyhogy lesz. Méghozzá egy kis nyugtató krízis után, meg még illik is a kedves park hangulatához, és különben is ez szól az egyetemnél levő metrómegállóban, amíg az ember vár a metróra.

Milyen gyöngyszemekre bukkanhat az ember a "jutubén"... a többit is érdemes szerintem megnézni: nyár, ősz, tél.